Csodákra várva

Ha hiszünk a természetfelettiben, akkor hiszünk a csodákban is, a hívő ember ezért imádkozik, reméli, hogy Isten csodát tesz, és végre eljön a földi paradicsom. Csodák viszont léteznek a természetben és a különböző emberi tevékenység rendkívüli alkotásaiban, hiszen csodás lehet egy naplemente, vagy mikor egy parányi bimbóból, egy gyönyörű virág fejlődik, de ismerjük a világ 7 csodáját, már a nyolcadikat keressük, de csodaként emlegetjük Leonardo és Makovecz alkotásait, no meg Mozart zenéjét. Mindennapi életünkben azt is csodaként kezeljük, ha valami nagyon rossz után, hirtelen, minden bevezetés nélkül a dolgok jóra változnak, egyszerű példa; ha a rosszul tanuló gyerek egyszer csak jó jegyeket hoz haza, a szülő álmélkodva mondja: Csoda, hogy ez gyerek mennyire megváltozott.                                                                                                                               Nem mindenki hisz a csodákban, csodavárás helyett inkább a racionális gondolkodásban látják minden probléma megoldását. Életünk annyira bonyolult, hogy mire az ember megöregszik, már nehéz valamit is szilárdan, ellentmondás nélkül elfogadnia. Valahogy én is úgy vagyok már, hogy nehezen kapaszkodom hitbe, józan észbe, logikába, a szalmaszálak lassan mind eltöredeztek, marad egy utolsó mentsvár; talán mégis vannak csodák, hát imádkozom, és talán  mégis történik valami, talán.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               

Európára, de mondhatni egész világunk gondolkodására már jó ideje jellemző, hogy eltávolodtak a racionális, ugyanakkor az erkölcsi gondolkodástól is. Csak két példával szeretném aláhúzni, hogy sajnos ezen állítás igaz. A racionalizmus teljes hiánya, ha állandóan az emberiség megmentéséről beszélünk, felfedjük és soroljuk a súlyos globális környezeti problémákat, megoldásokon törjük a fejünket, ugyanakkor a politika mindenhol, bárhova nézzünk a fejlődést, a növekedést, a GDP emelkedését követeli. Az ember kitalálta „liberalizmus” nevében a természet törvényeivel szembeszállni nemcsak illúzió, hanem ostobaság, és a súlyos következmények nem maradnak el. Ami pedig az erkölcsöt illeti: állandóan a békéről beszélünk, közben sok ezermilliárdot költünk fegyverekre. Ez nemcsak perverz, de gonosz és mérhetetlenül ostoba, hiszen öngyilkossághoz vezet.          

Most, szent karácsony ünnepe előtt valahogy „rám jött”, hogy mégis reménykedjek, hátha valami csoda, esetleg csodák történhetnek. Mi lenne például, ha az Ukrajnában szembenálló felek egyike, szóval a nagyfőnökökre gondolok, azt mondaná: karácsony előtt pár nappal letesszük a fegyvert, nem lövünk a másik oldalra, az ünnep mindkét oldalon egyformán szent, gondolkodjunk egy kicsit, és talán imádkozzunk, magunkba nézve. Talán a másik oldal is venné a lapot. Hát ez igazi csoda lehetne, de nem lehetetlen. No meg mi lenne akkor, ha négy ember, négy keresztény államfő, akiktől tulajdonképpen ennek a háborúnak a sorsa függ, összeülnének a szent ünnep előtt pár órával, és azt mondanák, kész befejezzük, nem gyilkolunk többet ártatlan fiatalokat, hanem beszélgetünk, addig, amíg meg nem találjuk a közös nevezőt. ( A gyengébbek kedvéért négyükre gondoltam: J. Biden, V. Putin, O. Scholz, és V. Zelenszkij.) Még sorolhatnám a csodákat, mert ilyen „elképzelt” csoda rengeteg van, és ezek olyan csodák, melyeket könnyen meg is lehetne valósítani, ha megjönne az embereknek a józan esze, ha nem hagynák, hogy a világot „egyesek” vezessék.

A csodavárás után az is eszembe jutott, hogy valójában ezt a háborút már le is lehetne fújni, a lényegen már túl vagyunk, a győztesek és a vesztesek listája már kész, akik ezt eltervezték, elérték céljaikat, hátradőlve hanyagul odaszólhatnak a lövöldözőknek: elég volt, mehettek haza, takarítsátok el a romokat, temessétek el a halottakat.

A proxy háborúknak mindig van valami értelmük, ennek a ma még tartó összecsapásnak az volt a célja, hogy a régi geopolitikai elv érvényesüljön, Oroszország soha ne kössön a németekkel erős gazdasági és politikai szövetséget, mert ezzel az angolszász birodalmi érdekek kerülnének óriási veszélybe. Az Északi Áramlat–1 bevezetése már riasztó figyelmeztetés volt, de az Északi Áramlat–2 beindítását már nem lehetett megvárni, ezért kellett lépni. Sokan meghaltak azóta, sok milliárd euró elúszott a tengerben, de a célt végül is elérték: a vezeték elpusztult. Ahogy a Kennedy-gyilkosságról, úgy erről az aljas akcióról sem fogjuk jó ideig megtudni az igazságot. Oroszország német és európai kapcsolatai egyelőre fagyponton állnak, és valószínűleg sokáig nem várható olvadás, sőt egy állandó bejegesedés is valószínű. Jelenleg egész Európa, beleértve a nagy orosz birodalmat is, erősen vesztésre áll, és ebből a „kátyúból” Nyugat-Európa nagyon sokáig nem fog tudni kievickélni. Az oroszok, valamennyire keleti kapcsolataikban bízhatnak. Mint egyedüli haszonélvező, az Egyesült Államok kerül ki jól ebből a mesterségesen létrehozott háborúból. A kérdés az, hogy a vesztesek beletörődnek-e abba, hogy ismét vesztesek maradjanak, mint annyiszor történelmük folyamán.

Egyszer talán mégis magukhoz térnek. Ez is egy csoda lenne.