Decivilizáció

Néztem a francia nyílt teniszbajnokság mérkőzéseit. Azokat is, amelyeken egyik vagy másik játékosnak népes szurkolói is helyet foglaltak a lelátókon, harsányan buzdítva kedvenceiket. Eddig semmi gubanc, sőt! Fricska azok orrára, akik mindent megtesznek a nemzetek elsorvasztásáért. De felháborítónak tartottam a nézők folytonos bekiabálásait, miközben az adogató már feldobta a labdát a szervához. Nyilvánvalóan az ő megzavarására történt, hogy rontson. 

Sohasem teniszeztem, de az ötvenes évektől szombat–vasárnap kijártam a Maros-parti pályákhoz szurkolni az UTA első osztályban szereplő csapatának. Esküvel állítom, hogy ott sohasem fordult elő ilyesmi. Mint ahogy az sem, hogy megtapsolják az ellenfél hibáit, az úgy szerzett pontokat. Mondjuk egy kettős hibát az adogatásnál, avagy egy lábhibát vagy túlütést. Az olyan „úri” sportban az elképzelhetetlen, megengedhetetlen volt. (Megjegyzés: Úri sport? Hol van az már! Párizsban is előfordult, hogy a legyőzött ellenfél politikai indokból nem ment kezet fogni a győztessel.) 

Ezek jutottak eszembe, miközben olvasom a világhálón, hogy Emmanuel Macron francia elnök egy május 24-i kormányülésen azt a kifejezést használta a jelenkori francia belpolitikai helyzetre, hogy decivilizáció. A politikai elemzők mindjárt „ráugrottak” az addig politikai berkekben nem használt, szinte ismeretlen kifejezés boncolgatására. Ők arra a következtetésre jutottak, hogy a három-négy évtizeddel ezelőtti polgári szokásokhoz viszonyítva állította az elnök úr a civilizáció ellentéteként. Gyorsan össze is szedtek néhányat ezek közül. Például a köszönés visszaszorulását, az egymás iránti őszinte érdeklődést, a felebaráti segítség felajánlásának elmulasztását. Ez tagadhatatlan. 

A francia (és az egész nyugati) társadalomra is az elidegenedés, az elmagányosodás a jellemző. Négy-öt évtizeddel ezelőtt még Franciaország lakossága szinte egyöntetűen (kifejezetten büszkén) vállalta azt, hogy katolikus és francia. (Ez utóbbit erős nacionalista felhanggal.) Manapság a Hexagonban az uralkodó irányzat a „katolikusok és franciák – soha többé”. Köszönhető ez a meghökkentő elfordulás a nemzeti és vallási mivolttól az országot elözönlő sokmilliós nagyságrendű bevándorlónak, valamint a társadalmat mételyező liberális eszméknek, az agymosásnak és az utóbbi évtizedek elhibázott kormánypolitikájának. 

Divatossá vált a világpolgár szerepében való tetszelgés. (Bár az azt vallók egy részét túlzással lehetne polgárinak minősíteni, ahhoz hiányzik az alapműveltsége.) Vagyis sehova sem tartozni, de mindenütt otthon lenni. Olyan helyen, közegben, amelynek történelmi létrehozásában nem is vett részt. Sem ő, sem elődje. Így nem kell megtartania annak hagyományait. Annak szellemi és tárgyi kultúráját félredobhatja, megsemmisítheti. Mint tették azt valamikor a középkorban az arabok az alexandriai könyvtárral, vagy a jelenkorban a tálibok az elfoglalt területeken a helyiek vallásához kapcsolódó műemlék szobrokkal. 

Ha ilyen értelemben használta Macron a decivilizáció kifejezést, azt mondhatjuk: feltette a pontot az i-re. De vajon megérti-e ezt a francia társadalom? Vajon tesz-e vajh egy lépést is a folyamat megállítására? Jó lenne észlelni a „vissza-civilizációsodást” is!