Az elsőt, az Egy asszony c. monodrámát a Kamaraszínházban látgattuk.
A darabban egy fiatal, terhes nőt izgatottan várja az első szülését, a férj éppen kötelező katonaságát tölti, a szülők távolabb élnek, így a magára hagyatott asszony, egy kicsit butuskán és kiszolgáltatottan csöppen az orvosi világba. A nővérek a műszak végét várják, az orvos pedig karrierjének fontos teniszmeccsére siet, a nő pedig nem tud reagálni a lekezelő orvosi közeg mesterkedéseire, tehetetlenül nézi, hogy az erőltetett szülés után pszichikailag erősen károsodott kislányt hoz a világra. Minden nehézség ellenére, nagy szeretettel neveli beteg kislányát, még annak az árán is, hogy elhidegül a férjétől. Csak akkor adja ki a kezei közül, amikor már mesterségesen kellene táplálnia, amit otthon már nem tud megoldani. Azután újra terhes marad, de a 35-ik heti terhességet meg kell szakítani, mert rendellenességeket észleltek a magzatnál. A sorozatos megpróbáltatások után bebizonyosodik, hogy nem volt hiábavaló a szenvedése, mert elválik, és új házasságában egészséges kisfia születik.
Ezt a szívbemarkoló cselekményt, olyan átéléssel adja elő Tenki Réka, (aki mostanában Magyarországon a legtehetségesebb fiatal színésznők között van számon tartva, amit filmek, főszerepek és díjak is bizonyítanak, és ezt most már mi aradiak is igazolhatjuk.),hogy a közönség szinte lélegzet visszafojtva figyelt végig, majdnem 80 percen át (egy telefon sem szólalt meg az előadás alatt, vagy az is lehet, hogy igen, de én nem hallottam meg). Egyszerűen, minden póz nélkül, csak folyik belőle a szó, mint forrásból a víz. Megmutatta milyen lehet az élet, és ezzel segít feldolgozni a saját traumáinkat, vagy érzékenyebbé tesz a másokéra.
Kedden Hobo előadása következett az Aradi Magyar Színháznak köszönhetően.
Amikor elindultam az előadásra, az autóban a Rossz vér című Hobo-dal jutott eszembe. Így amikor Földes László, azaz Hobó megjelent a színpadon, először arra gondoltam, lám, hogy lefogyott, aztán hogy milyen jó műlábat tettek neki. Elismerem összetévesztettem, Deák Bill Gyulával.
Másodszor: amikor megszólalt a mély, rekedt, basszus hangján, szinte megrettentem, azt hittem a Fennvaló szól ránk.
A harmadik benyomásom az volt, hogy milyen határozott egyéniség Hobo. Alig pár mondat után rászólt az egyik nézőre, ne fényképezzen. Utána pár percre megkérte a rendezőket, álljon valaki az ajtó elé, így is tíz perccel később kezdett, s nem miatta, és ezen túl ne engedjenek be senkit. Ugyancsak néhány perc múlva a nézőtéren felsírt egy kisgyerek az anyja ölében, és amikor másodjára nyöszörgött, azt mondta, na, ez így nem megy, és megvárta, míg az anya a gyermekével elhagyta a termet. Még később is volt egy kiszólása, oda tette a tenyerét a reflektor fénye elé, rámutatott valakire és azt mondta: remélem, nem veszi fel az előadást.
No, ezekután aztán rendben folyt minden, és ami következett az nálam minden várakozást felülmúlt. Ez a marcona, kemény hangú férfi olyan érzékeny, költői léleknek bizonyult, ami nagyon kellemes meglépetés volt.
Részleteket mesélt az életéből, saját verseiből és dalaiból adott elő. Akkor jöttem rá, milyen sok dalnak ő írta a szövegét, s így, ismerve sorsát, sokkal jobban megérthetjük és értékelhetjük dalainak a mondanivalóját.
Sok hasonlóság volt a két előadás között. Lászlónak is született egy beteg gyereke, akit 1 évig ápolt, amíg meghalt, ami nagy trauma volt számára, ami után csak a zenének élt, akkor írta: ,,Vadabb vagyok, mint bármelyik állat,Nem fordíthatok senkinek hátat”.
De most már van egy egészséges kislánya.
Mély nyomot hagyó élménnyel ajándékozott meg bennünket mind a két előadó, amit nehezen tudunk elfelejteni. Megmutatták, miért is érdemes színházba járni.
Jankó András
Hozzászólások