Egy nagy nap

Mondhatnám inkább emlékezetes nap, hiszen a világ nagy részén, főleg a nyugati civilizáció berkeiben, holokauszt emléknap lett január 27. Háromnegyed évszázad, 75 év telt el azóta, hogy a szovjet csapatok végre elérték Auschwitzot, ezt a jelentéktelen kis déllengyel várost, amely azóta világhírű lett. A felszabadítás nagyon későn érkezett, az 1940 májusa óta működő haláltáborban milliók szenvedtek, öt év alatt több mint egymillión pusztultak itt el. A nagy világtörténelmi csaták, mint Marathon, Catalaunum, Waterloo, Verdun, vagy Sztalingrad, jelentőségükben és „méreteikben” eltörpülnek Auschwitz eseményei mellett.

Miért volt ilyesmi lehetséges a XX. században? Félek, a kérdés még nagyon sokáig megválaszolatlan marad. Több mint negyven éve élek a németek között, mondhatom, elégedett vagyok környezetemmel, a német emberrel könnyen „ki lehet jönni”, és mégis a múlt kísért, érthetetlen dolgok emlékei ismételten kísértik a jelent. Goethe és Beethoven népe hogyan süllyedhetett a pokol mélyére?

Számomra január 27. a világtörténelmi dátum mellett, személyes és szomorú visszaemlékezésre is okot ad. Egy budai épület pincéjébe ezen a napon csapott be egy orosz bomba. Gyerek voltam még, és bár évek óta „megszoktuk” a bombák fenyegetését, akkor szörnyen megijedtünk. Körülöttünk a végzetes pusztítás, amikor minden összeomlik, semmi nem marad meg a régiből, a tárgyak, amelyek eddig életed részei voltak megsemmisülnek, és szembesülsz a halállal. Az áldozatok között volt apai nagyanyám, és nagynéném, a család szinte minden tagja súlyosan megsebesült. Engem megmentett a gondviselés, a mindenható, vagy a szerencse, de azt hiszem akkor, azon a napon váltam, kissé korán, felnőtté.

Azóta is felteszem a kérdést, de feleletet 75 év után sem kaptam: miért, miért kell az ember egymást elpusztítsa? Amit a bécsi-kapu téri evangélikus hittanórákon, vagy a cserkészeknél tanultam, hogy „szeresd felebarátodat, mint saját magadat”, és  „ a  cserkész ahol tud segít”, attól a naptól kezdve más értelmet kapott, mert majdnem mindig az ellenkezőjét láttam a jóhiszemű tanításnak. Igaz, talán a gyermekkori megrázó élmények, erősebben kihangsúlyozták bennem az igazság és a valóság közötti különbségek érzékelését.

Ma is szomorúan tapasztalom, hogy bár emlékezünk, beszélünk a múltról és elítéljük, sőt gyűlöljük és megvetjük a Gonoszt, igazából nem teszünk ellene eleget, gyengék, gyarlók vagyunk. Aki ezt nem hiszi, túlzásnak tartja, az nézze át a világ fegyverkezési statisztikáit, olvassa el a politikai vitákat, vezetőink arrogáns, sokszor fenyegető kijelentéseit, és olvassa el a helyszíni riportokat a „fejlődő” világ éhező és beteg gyerekeiről.

Auschwitz emléke sokkal, sokkal többre kötelezi a világot!

Hollai Hehs Ottó, Németország