Elég volt!

Elég volt! Nem hallgatok tovább. Majd egy hónapja húzódik a majd mi megmondjuk, mi a nők életfeladata című cirkusz. Tele az internet: kisebb-nagyobb, sőt magukat még nagyobbnak képzelők állnak ki egy-egy kijelentés mellett vagy ellen. Főleg férfiak. De még egy szövegben sem olvastam, mégis mi lenne a férfiak életfeladata. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb szerintem: ha megvizsgáljuk a folklórműfajokat, de akár a görög–római mitológiát, azt látjuk, hogy férfi és nő egyenértékű, egyenjogú. Nagyon régen még tudták az emberek, hogy a világ csak akkor működhet jól, ha nő és férfi együtt, közösen tesz a jóért. Ezzel szemben egy ideje a férfiak valóban uralkodni akarnak a nők felett: a nő ne dolgozzon, maradjon otthon, szüljön sok-sok gyereket, legyen szófogadó, támogassa a férfit. Mivel ezt nem akarjuk pont így néhányan, nyilván feministák vagyunk, és a közösség, sőt a nemzet szétverői, bomlasztói.

A nő ne dolgozzon, a hétköznapokban azt jelenti, maradjon kiszolgáltatott, így a férfi nélkül alapvető szükségleteit sem tudja kielégíteni, illetve legyen a férfi szolgája: főzzön rá, mosson rá, nevelje gyerekeit. Ha kiderül róla, hogy okos, talpraesett, önálló, hát a kutyának sem kell. Ha egy nő szellemi partnere egy férfinek, akkor már nem is nő! A mindennapokban pedig azt tapasztaljuk, mióta a nők is válhatnak, megnőtt a csonkacsaládok száma. És valóban így van, mert egyre kevesebb nő tűri el, ha a férje alkoholista, gyakorta agresszív, a családi vagyont elszórja stb. Nézzünk szembe a tényekkel: ha egy családba beteg gyerek születik, a férfiak nagy része lelép vagy alkoholista lesz. Ha megnézzük a magyarországi intézményeket (iskolákat, egyetemeket, politikumot), a vezetők főleg férfiak. Ma már arra is vannak kutatásaink és kimutatásaink, hogy a kiskirálykodás, a korrupció főleg a férfiak műfaja. A főlegen van a hangsúly, nem jelenti azt, hogy a nők körében nincsenek ilyen jellegű normaszegések. Aztán a köztudatban még ma is felnézünk egy-egy agglegényre, de bezzeg azt a nőt, aki nem ment férjhez, kinézzük.

Az emberi kultúrát, viselkedést kutatóként azt látjuk, hogy azok a viccek, sértések, amelyek a nő–férfi alá- és fölérendeltségéből adódnak (pl. a nők nem tudnak parkolni) kompenzatórikus eljárások: azaz mivel a nők is képesek mindarra, amire a férfiak, ellenségként jelennek meg. Elsőre csak a viccekben, sértésekben – azaz szóbeli szinten, aztán tettekben is (pl. nagyon kevés a női vezető, politikus), legvégül a fizikai erő bevetésével – azaz molesztálásban, zaklatásban, tettlegességben. Látjuk a nyugat-európai példát: nőket támadtak meg szilveszterkor, hisz ők eleve fizikailag gyengébbek, tőlük bármit el lehet venni.

Szóval se politikus, se zenész, se pap, se pszichológus nem döntheti el, kinek mi a dolga a világban. Megismételhetetlen egyedekként élünk a Földön: génjeink, neveltetésünk, képességeink együttese révén leszünk azok, akik. Az a nő, aki abban látja élete értelmét, hogy férjhez megy, gyerekeket szül – így legyen boldog és a társadalom hasznára; az pedig, aki dolgozik, feltalál, vezet, irányít, politizál – emígy legyen boldog és a társadalom hasznára. A férfiakra ugyanez vonatkozik: ha irányítani akarnak és képesek is rá, hát legyen, ha pedig otthon akarnak maradni gyesen, akkor azt tegyék, mert a többi, főleg az, aki a teremtés koronájának vallja magát, csak egoista irigykedésre képes, és a másikat (legyen az nő vagy férfi) csak leigázni. A férfi és női princípium pedig nem testi megnyilvánulásokban érhető tetten és nem is közösségi szerepvállalásban, hanem gondolkodásmódban: az egyik így látja, a másik amúgy, de a valóság a kettő együttes szemléletét jelenti! Ehhez pedig okosnak kell lenni: de nagyon kevés férfi, és ugyanennyire kevés nő képes minderre.

(De azt még csak leírom, hogy a magyar fiatalokat nem drága kormányprogramokkal kellene hazaédesgetni külföldről, hanem egy kiegyensúlyozott – akár férfi-nő viszonylatban – életszemlélet modelljével, hiteles és igazságos viselkedésmóddal.)

Magyari Sára