Emlékfák

A legjobb úton haladunk afelé, hogy a kicsiny aradi magyar „iskolavilágban” legendát szőjünk – glóriát fonjunk – egy néhány évvel ezelőtt nagy gonddal ültetett gesztenyefa köré. A fához, az évek múlásával, személyek, emlékekké érő események kapcsolódnak.

Ez a fa emlékeztet egy másik, kőhajításnyira terebélyesedő, évszázados gesztenyefára. Annak a társa, a folytonosságot szimbolizálja.

Az öreg fa, e sorok írójának életre szóló emlékfája. Lombja a pályakezdés és három gyönyörű munkásév takarója. Azok, akiknek valaha is közük volt a „Zárdához”, a vadgesztenye virágzásakor már az évzáróra gondoltak, s amikor ősszel becsengettek számítgatták, mikor szedhetnek fel néhány fényes, burkából kipattant, barna gesztenyét.

Októberben népes csoport ül majd össze az „elvesztett” gesztenyefa alatt. Emlékezünk, kérdéseket fogalmazunk meg, de arra már gondolni se merünk, hogy a fa körül szaladgáló gyerekek egyszer még ezt a versikét énekelik:

        „Lánc-lánc Eszter lánc,

        Eszter lánci cérna…

        Cérna volna, selyem volna,

        Mégis kifordulna.

        Pénz volna karika, karika,

        Forduljon ki Marika,

        Marikának lánca.

Kötődünk emlékfáinkhoz. Magam büszke vagyok arra, hogy váradi iskolám platánfái egy vers erejéig Reményik Sándort is megihlették (A Premontreiek platánja).

Mi kisemberek, egyszerű halandók kötődünk az emlékfához. A fa a centrum, a romantikus origó. Emlékét mi őrizzük, a fa nem emlékezhet ránk.

Az Erkel-fa (Bánk bán-fa) – idős mezei juhar –, a Petőfi-fa – idős kocsányos tölgy –, Arany János margitszigeti kőrisfája és „tölgyese”, Eminescu hársfája másképpen vigyázza az időt. Ezeket a fákat nagyjaink tették híressé.

Nem mindegy?

Ha nem is egészen mindegy, a „lényeg ” a lényeges: emlegessük, további évtizedeken, századokon át, ezeket az emlékfákat.