Érthetetlen

Számomra teljesen érthetetlen, hogyan tűrheti évek óta Arad és Bihar megyék vezetősége azt a gyalázatos eljárást, ahogyan a közpénzekből csúfot űznek az Arad–Nagyvárad közötti főútnak a mímelt felújítgatásával. 

Ami gyakorlatilag egy tapodtat sem halad előre, lévén, hogy a frissen leaszfaltozott útburkolatban néhány nap múlva repedések, majd egyre bővülő, mélyülő lyukak jelennek meg. Amelyek a sötétben közlekedő személyautók számára fokozott veszélyt jelentenek, hiszen a szemből jövő járművek fényszórói miatt nem lehet észrevenni, de a sok helyen szőnyegbombázás nyomaira emlékeztető úton nem is lehet kikerülni azokat. A személyautó kerekének lyukba csapódó felnije elgörbül, a gumiköpeny pillanatok alatt leereszt, ráadásul sok helyen az út szélén sem lehet megállni kerékcserére, mivel az úttestet néhol 50-70 centivel is megemelték. Olyan esettel is találkoztam, amikor az út peremén haladó kamion alatt olyannyira megsüppedt a burkolat széle, hogy a nagy szintkülönbség miatt a hatalmas jármű oldalra dőlt. Olyan szégyenletes esetnek is szemtanúi lehettünk, hogy a sáros, zúzott kővel felmagasított, leaszfaltozott, de néhány nap alatt szétmállott, kilométernyi útszakaszról leszedték a tölteléket, majd újratöltötték, aszfaltozták. Az ilyen esetek szokványossá váltak, akárcsak az útlezárások, amelyek tetemes késést, rengeteg bosszúságot okoznak az útadót fizető polgároknak.

Hogy miért írom mindezt le sokadszorra?

Mert tegnap újra a jelzett úton közlekedve, rádöbbentem a szomorú valóságra: a fővállalkozó, aki a munkálatokat számos, kisebb cégecskének adta ki, nem is szándékozik a munkát a versenytárgyaláson vállalt minőségi normák szerint elvégezni. Csak az időt húzza, újabb pénzeket akar kikunyerálni. Ha nem ezt tenné, nem küldte volna ki az embereit szerdán, a 4-5 fokos „melegben” pásztázó havas-eső közepette, betömni a lyukakat. Amelyekbe néhány lapát hideg, szemcsés bitument dobva, egy aprócska döngölővel beleverték azzal a tudattal, hogy egy óra alatt a rajtuk átrobogó gumiabroncsok bizonyára újranyitják a mélyedéseket. Sziszifuszi munkájukat látva, a Kőműves Kelemenből ismert sorok, „…Amit raktak estig leomlott reggelre…” jut az ember eszébe. Miközben valamelyik útlezárásnál rostokol, azon töpreng, meddig tűri még a két megye vezetősége az oly sok áldozattal, bér- és nyugdíjcsökkentésekkel, üzemanyag áremelésekkel, illetve mindenféle körmönfont módszerrel, a lakosságból kisajtolt közpénzeknek a megcsúfolását? Mindez számomra érthetetlen.