Európa-nap, és után

Európa (meg részben a világ) 1945. május 8-át a fasizmus elleni diadal napjaként emlegeti, a következő napot, május 9-ét pedig Európa napként (szombaton) ünnepelte. Jóval szerényebben, mint más években volt szokás, de hát a pandémia, a koronavírus-őrület jó pár évtizede szokatlan csendességre, visszafogottságra ítélte e jeles napot is.

Amely pedig 1950 óta, azaz hetven esztendeje egy igen jó szándékú, ám valamelyes mértékben biztosan idealista francia politikus (külügyminiszter, Robert Schuman – ki ne gondolna neve hallatán őseinek német származására?) Párizsban új politikai és gazdasági együttműködési modellt vázolt fel Európa számára, amely lehetetlenné teszi a háborút a kontinens országai között.

A magam részéről – remélem, tízmilliókkal együtt – tiszteletteljesen leveszem kalapom (van nekem, bár nem használom) Schuman úr előtt, aki ezzel a javaslattal megalapozta a későbbi Európai Uniót, a nagyjából egységes Európát. Amelynek napjainkban kétségtelenül számos előnye mellett sajnos, hátrányai is megmutatkoznak.

Elődök nemzedékeinek tapasztalatát összegezve Saint-Éxupéry, a tenger fölött a második világháborúban eltűnt francia pilóta emlékezetes, A kis hercegben leírt mondatában fogalmazta meg: semmi sem tökéletes.

A 75., szerényen megünnepelt jubileumi évforduló kapcsán Európa, s benne Románia mai lakója, a jelenlegi járványhisztéria körülményeinek közepette sok mindenen elgondolkodhatna, a kor követelményei szerint leginkább arról, hogy mi lesz ezután.

A tendencia világos (?): a járványdúlás után (jelenleg még inkább közepette) a „világhelyzet” igen lassan normalizálódik. A koronavírus-járvány a világ több vidékén a pillanatnyi tapasztalatok szerint kifulladóban, megszűnőben van. Azzal a megkötéssel, persze, hogy – hónapokkal, évekkel később – visszatérhet, ha addigra nem sikerül hatékony oltást, ellenszert kidolgozni.

A világon, legjobb tudomásom szerint, soha nem volt örökké tartó járvány – azok kitörtek, pusztítottak, aztán lecsengtek. Egyebek közt azért, mert a lakosság egy (nagyobbik?) része természetes immunitást szerzett ellene – az emberi szervezet olyan, hogy általában kitermeli az ellenanyagokat.

Merthogy a járványok, ha örökké pusztítanak, mára kiírtották volna a világ lakosságát.

Mintegy zárójelben: az Újvilág, Amerika őslakosságának jelentős részét, jó ötszáz éve, az európai hódítók behurcolta betegségek (nem a konkvisztádorok kegyetlen népirtása) pusztították el, amivel szemben az „indiánoknak” nem volt kialakult immunitásuk.

Mi, európaiak és világpolgárok, még megvagyunk, hétmilliárdnál többen.

És nem a koronavírus fog kipusztítani minket.

Az a mintegy háromszázezernyi eddigi, jó két hónap alatti járvány-tombolás miatti halott szörnyű soknak tűnhet.

No de ha megnézzük, naponta általában hány ember hal meg a világon (kb. 150-155 ezer), kissé más színben tűnik fel a helyzet. És Romániában sem hal meg manapság mindenki a koronavírus következtében, bár a hírközlés leginkább ezt sugallja –, sok-sok más honfitársunk, az élet-halál természetes rendje nyomán amúgy is elhunyna.

Manapság jószerével az emberek (a hírközlő eszközök tájákoztatása szerint) csak kororavírusban pusztulnak el. Pedig dehogy. Bár ez volna a legnagyobb baj.

Mondják sokan, hogy a világ a koronavírus-járvány után már nem lesz olyan, mint eddig.

Szerintem részben nem, de nagyobbrészt igen.

Miért igen, miért nem, egyszer még visszatérek rá.