Európa védelmére (I.)

Földünk, különösen Európa népei, megzavarodottan figyelik a világ eseményeit, sok mindent nem értenek, pedig információk özöne zúdul rájuk, de igazán megbízható értesülések nincsenek, a feszültség mind nagyobb lesz. Merre megy a világ, mit akarnak tőlünk, egyszerű emberektől, és kik főzik és keverik ezt a „fekete levest”?

A modern, digitális kommunikáció lehetővé teszi, hogy értelmes vélemények mellett, minden agyalágyult elképzelés is eljusson a tömegekhez. Bárki formálhat véleményt, társadalmi, közérdekű és politikai kérdésekről, és ezzel etetheti a jámbor nézőt, hallgatót. Az óriási véleménykülönbségek hatalmas tengeréből ember legyen a talpán, aki kibogozza az igazságot. 

Több mint két éven keresztül a koronavírus hálójában vergődtünk, máig nem tudjuk, véletlen műve volt-e, avagy szándékosan dobták ránk a hálót. A világjárvány kapcsán vélemények tucatjai születtek, és éppen a hiányos, zavaros információk miatt a társadalom megosztott lett. A felkavart rossz hangulat még le sem ülepedett, még magunkhoz sem tértünk, itt a másik katasztrófa: Háború Európában!

Itt megállnék egy pár gondolat erejéig. Járom a magyar fővárost, figyelem az embereket, megjegyzéseket lesek el, beszélgetésfoszlányokat, magam is igyekszem szóba elegyedni. A fiatalok általában jókedvűek, a hírtelen megérkezett nyári meleg kedvez a hangulatuknak, nevetgélnek, fogják egymás kezét, és persze szorongatják az okostelefonokat, ha csoportban vannak, hangos tőlük az utca. Jó ez így, mi is ilyenek voltunk közvetlenül a háború után, nem törődtünk a világ bajával. A mai fiatalok nagy része csak halványan sejti, hogy valami nincs rendjén, de alapjában véve ők optimisták. Ez a fiatalság ereje, és erre nagy szükség van.

A középkorú, dolgozó felnőtt, végzi a munkáját, hallgatja a híreket, és csóválja a fejét. A hangulat itt arányos a hírek mennyiségével, sok hír, pesszimizmus, kevesebb, több nyugalom, optimizmus. Korosztályom, azok a kevesek, akik a nagy háborúban már éltek, és gyerekként átéltek sok rosszat, megízlelté a háború keserűségét, általában félnek. Nem is magukat féltik, hanem gyermekeiket, unokáikat, féltik a jövőt, az egész emberiséget. Mi lesz a mi kedves Európánkból? – teszik fel sokan a kérdést.

Hazánkban sok az értelmes, szavahihető politikai elemző, naponta hallgatok véleményeket, hozzászólásokat. Egy dologban teljes az egyetértés: a jelenlegi háború teljesen értelmetlen, nagyon veszélyes, egész emberi civilizációnkat elpusztíthatja, azonnal le kellene állítani.  Érdekes, hogy az ún. felsőbb körök, tehát vezető politikusaink, akik talán tehetnének valamit, hiszen az ő kezükben a döntés joga, hasonlóan vélekednek, nincs nap, hogy ne hallanánk nagy szólamokat a békéről. Szólamokat igen, de csak ennyit, semmi jelet, szándékot nem látni, hogy ezt a nagyon pusztító, és veszélyes orosz–ukrán öldöklést leállítsák.

Mi ennek az egésznek a valódi célja, kik mozgatják a szálakat, és meddig akarják az emberiséget kényük, kedvük szerint ráncigálni?

Ismét az összeesküvés-elméletek előszobájába léptünk, de nem szívesen lépkedek beljebb. Az igaz, hogy pl. a magyarok 42%-a szerint valójában nem a kormányok irányítják az országokat, hanem valakik a háttérből. Európai viszonylatban ez az arány talán kisebb, de a februárban kitört háború óta a németek, és más európai népek is kezdik hinni, hogy itt sokkal többről van szó, mint az ukrajnai háborúról.

2017-ben jelent meg a világhírű angol író, publicista, Douglas Murray Európa furcsa halála című könyve, melyben a szerző véleménye az, hogy Brüsszelben, de Berlinben is olyan hibákat követnek el, ami egész Európát veszélyezteti. Szó szerint ezt írja:  „Európa öngyilkosságot követ el. Vagy legalábbis a vezetői az öngyilkosság mellett határoztak. Az természetesen más kérdés, hogy az európai nép elfogadja-e ezt… A ma élő európaiak többségének életében Európa megszűnik Európa lenni, és Európa népei elvesztik az egyetlen helyet a világon, amelyet otthonnak kell nevezniük”.

Száz évvel ezelőtt a német Oswald Spengler figyelmeztette Európát a veszélyre, mikor megírta nagy művét, A Nyugat alkonyát. Sokan akkor, de még ma is, túlzottnak látják a nyugati civilizáció végét megjósoló borúlátó, főleg konzervatív véleményeket. Amit viszont ma látunk, az már szomorú realitás.