Gondolatok a humorról

Nem dicsekszem, de (szerencsére) családtagjaimat, baráti köröm zömét jó humorral áldotta meg a Mindenható. (Mondogatjuk is: Mentsen meg az Isten egy humort nem értő, „savanyú” embertől!) Jól elszórakozunk együtt, senki sem haragszik meg egy-egy humoros, csipkelődő megjegyzésért. Ha közös élményekből, avagy filmekből, kabarétréfákból idézünk egy-egy mondatot, már mulatunk is, mert tudjuk, milyen poén következik. 

De bármennyire kedveljük a jó humort, a jelenkori kabarét, a humoros jeleneteket, tréfákat, produkciókat nem a mi ízlésünknek írják. Kesergünk is rajta! Az elhangzott szöveg alá vágott amerikai mintájú röhögést pedig kifejezetten utáljuk. (A rendező diktálja, mikor kell nevetni?) 

Szerintünk humoros téma manapság is akadna dögivel, hiszen a mindennapok realitása sokszor komédiába illő. Azon kívül a magyar- és a világirodalom számos alkotásából lehet(ne) sikeres kabarétréfát, filmforgatókönyvet vagy darabot készíteni. Ékes bizonyítékként gondoljunk csak a Körmendy János átdolgozásában előadott Három nővérre a születésnapi szamovárokkal. Pedig csak az eredeti darabból vágta össze, illesztette egybe az elhangzó poénokat! Avagy ugyancsak az orosz irodalomból átvett Ványa bácsira. Ha beszélgetés közben a társaság valamely szomjas tagja felidézi az Alfonzó szájában megfogalmazódott „Dadus, van-e még csája?” kérdést, máris feldobódik a hangulat. A házigazda pedig tudja, mi a feladata: ismét tölthet némi itókát. 

De váratlan, avagy későn jövő vendég érkezésekor elhangzó megjegyzésre említhetném a Tizedes meg a többiek filmből vett „Az oroszok más a spájzban vannak” tréfás mondást. Vagy egy személy bemutatkozásakor humorizálva a kabarétréfából származó „De ki ez a Liebermann Harry?” (Schütz Ila) kérdést. (Csak azzal lehet ezt megtenni, aki érti is a tréfát!)

Sokadszor feszegettük a témát, míg életem párja rá nem tapintott a lényegre: nem dolgozzák fel a klasszikusokat, mert a nézőközönség többsége számára ismeretlenek azok az alkotások. Már nem oktatják az iskolában, nem a klasszikusok a színházak repertoár darabjai (még átdolgozott formában is ritkán), s nem trendi manapság a klasszikus világirodalmat olvasni. (Legfeljebb a bölcsész szak hallgatóinak az egyetemen.) Azt hiszem, egy iskolában fél kézen meg lehetne számolni azokat az ifjakat, akik (mondjuk) a Háború és békét, a Nyomorultakat, a Twist Olivért, A falu jegyzőjét, netalán az Egy magyar nábobot önszántukból elolvassák. 

Valóban, hiába írnának zseniális kabarétréfákat a szerzők, ha a közönségnek fogalma sincs arról, mi az eredeti szöveg, mi az átírt darab témája, milyen a hangulata. A moszkvai Baszmannaja utcanév, avagy a szertartásos orosz (angol) teázás önmagában még nem nevettető. 

Mondhatnám azt, hogy az említettek megértéséhez más irányú általános műveltség szükséges. Szándékosan nem használtam a magasabb jelzőt, mert nem akarok senkit sem megsérteni. A manapság oktatott általános műveltség eltolódik a klasszikus irodalomról, a humán ismeretekről a műszaki ismeretek irányába. Valószínűleg ennek is létezik már vagy majd megszületik a maga, mindenki számára élvezhető humora. Bizonyosan magasabb szintű, mint a most divatos. De a mi generációnkból kinek van ideje azt kivárni?