Gyermeksorsok

Június elseje nemzetközi gyermeknap. Ilyenkor, a világ egy részén legalábbis, a legfiatalabb nemzedékre, az emberiség jövőjére irányul a figyelem. A gyermekek, túl minden pátoszosnak, közhelyesnek tűnő, olykor hangzatos szónoki kijelentésen, valóban a jövő letéteményesei: egy-két nemzedék múlva rajtuk múlik, rájuk nehezedik a világ sorsa.

A történelemben némiképp járatos ember számára egyértelmű: a gyermekszeretet, -megbecsülés kimutatása gyakran a (sokszor ocsmány) politikai propaganda eszköze. Tessenek arra gondolni: a képpel, hanggal dokumentálható XX. vagy XXI. század eleje nagy – ember- és gyermekszeretettel nehezen vádolható – diktátorai milyen előszeretettel mutogatt(j)ák a kamerák előtt a kicsinyek iránti szeretetüket.

Talán érdekes lenne feleleveníteni a gyermeknap eredetét és történetét, de a mindentudó interneten sem találtam erre vonatkozó biztos adatokat. Némelyek szerint az ünnep Törökországból ered, 1920-ból (ami tény: a török. mohamedán férfiú manapság is nagyon büszke nagy családjára, azaz sok gyermekére, ez látszik a demográfiai adatokon is), mások szerint a Monarchiában már 1906-tól létezett, a genfi Gyermekjóléti Konferencián nyilvánították ünneppé 1925-ben, a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség 1950-es határozata alapján az Egyetemes gyermeknapot május utolsó vasárnapján ünnepeljük, az ENSZ közgyűlése 1954-ben javasolta az egyetemes gyermeknapot (Universal Children’s Day). A lényeg az lenne, hogy megemlékezzenek a gyermekek jóléte érdekében végzett munkáról, és hogy az emberiség tegyen is valamit, lehetőleg minél többet, a gyermekek érdekében.

A világ boldogabbik felén – köztük, szerencsére, Romániában is – játékos programokat, versenyeket, korhoz illő előadásokat, kirándulásokat, mindenféle szórakoztató rendezvényt szerveznek a gyermeknapon és előestéjén, hogy a kicsik is érezzék a feléjük áramló szeretetet és gondoskodást. Magam azonban a gyermeknap előestéjén azokra a kislányokra, kisfiúkra gondolok főleg, akik „rossz helyre” születtek, olyan családokba, ahol a szülők jószerivel egyáltalán nem, vagy keveset törődnek velük, akiket (édesanyának aligha nevezhető) szülőanyjuk csecsemőkorukban elhagy, hogy aztán árvaházakban nevelkedjenek fel, a szegény országokban lakó gyerekekre, akik éheznek, akiket zsenge korukban elvisz a nélkülözés és a betegség, a kislányokra, akiket házasságra, prostitúcióra kényszerítenek, a kiskamaszokra, akiknek lelketlen felnőttek, torz ideológia nevében, fegyvert adnak a kezükbe, hogy egy rossz ügyért gyilkoljanak, vagy ketrecharcokban küzdjenek.

Düh és kétségbeesés fog el a gondolatra, hogy a szerencsétlen sorsú, sok tíz- és százmillió gyermekért nem tehetek, nem tehetünk semmit.