Hajrá bikák!

A világhálón nemrég kaptam meg a fénykép-összeállítást a tavalyi pamplonai bikafuttatásról. Csak hümmögök. 

Korábban (rövid ideig) a televízióban volt olyan csatorna, amely spanyolországi bikaviadalokat közvetített. Eleitől a végéig, többet is egymás után. Bevallom, egyet sem tudtam végignézni. Elrettentett a szerencsétlen állatok hátából patakokban folyó vér látványa. S közben a közönség őrjöngött a „gyönyörtől”, szakadatlanul hangzott az olé, az állat minden egyes megsebzésénél felcsattant a taps. Nem tudtam végignézni a közvetítést. Valószínűleg nem voltam egyedül. 

Azóta (szerencsére) nem láttam hasonló állatkínzó műsort a hazai tévécsatornákon. A csatornák vezetőit, a műsorok összeállítóit is bizonyos szabályok kötik, kötelező kiírni a tartalmat és a javasolt korhatárt. Még az olyan természetfilm-sorozatnál is, mint az Élet a fagypont alatt dicséretes módon előre felhívják a figyelmet, hogy olyan jeleneteket is tartalmaznak, amelyek állatok táplálkozás céljára való leölését is ábrázolják. 

Vissza Pamplonához! A hozzám eljutott fotósorozat a spanyol város kijelölt útvonalán a korridáig futtatott bikák „vesszőfutását” követi nyomon. Azt, ahogyan a megrémült, megrémített állatok igyekeznek megszabadulni az őket dühítő tömegtől. Ahogyan tudnak. Olyan módon, amelyre lehetőségük van: futással, eltaposva az útjukat elállókat, vagy a szarvukkal döfködve, öklelve. A felvételeken egy tucatnál több sérült „szórakozó”. Kit a lábán, kit a hátsó felén (finom voltam!), kit a karján, kit a hasán sebzett meg egy állat. A képeken sebek és vér bőségesen. 

Évekkel ezelőtt, az állatvédelem kapcsán írtam egy jegyzetet, amelyben a bikaviadalok embertelensége ellen igyekeztem felhívni a figyelmet. Most, a pamplonai bikafuttatás fényképeit látva ugyanazt állítom, mint akkor: én (bizonyosan sok-sok millióan velem együtt) a bikák oldalán állok. Nem a fehér ruhába öltözött, nyakukban piros sálas őrjöngő tömeg megsérült személyeit, hanem a szerencsétlen állatokat sajnálom. (Előbbiek önszántukból keresték a bajt! Utóbbiakat kényszerítették.) 

Az Európai Unió immár szigorú szabályokat vezetett be az állatok fogyasztási célra történő leölésével kapcsolatban. A vágóhidakon áramütéssel kábítják el a levágandó állatokat. Azok alkalmazása nélkül már nem is adnak működési engedélyt egyetlen vágóhídnak sem. Még a falusi disznóölésnél is előírják, hogy a kés bedöfése előtt az állatot el kell kábítani. Külön fegyver is létezik, amelyet a böllérnek használnia kell(ene), amikor kioltja az állat életét. 

A franciák vagy két-három évtizeddel ezelőtt (nyilván a konkurenciától való félelmükben) azért hirdettek bojkottot a magyar libák importja ellen, mert azokat a hízlalásuk során úgymond megkínozták. Mivel is? Töméssel. Szóval a libák, kacsák fogyasztási célt szolgáló tömése állatkínzás, miközben az olyan barbárság (nem tudok jobb kifejezést találni!), mint a szórakozást szolgáló, a szadista vágyakat kielégítő állatkínzó bikafuttatás felett arcpirulás nélkül szemet lehet hunyni. Vajon milyen elfogadható indokkal? 

Ismét, ki tudja hányadszor, ugyanaz a kérdés az Európai Unió vezetőihez: mikor szűnik már meg a kétféle értékelés, a kétfajta értékrend? Válasszanak végre: vagy az egységes tiltás, vagy padig az egységes engedélyezés. Mindenben és mindenkinek, Keleten és Nyugaton, gazdag avagy szegényebb országban egyaránt!