Hálacsokor virág helyett

Ha elveszítesz valamit/valakit, akkor jössz rá, hogy mennyire fontos volt számodra – valahogy így szól a közhely, ami egy nagy alapigazság is egyben. Ugyanígy vagyunk a járvány miatti óvintézkedések bevezetésével, a karanténnal, a személyes találkozások korlátozásával is: sokunk számára csak most váltak fontossá helyzetek, dolgok, most kapott értelmet sok minden, most értékelődött fel számos dolog, ami a hétköznapjaink részét képezte, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget.

Két hónap nem sok idő, de sok minden belefér. Két hónap bezártság, elkülönítés, szabadságunk korlátozása alatt sok minden kiderült saját magunkról, környezetünkről, az életünkről.

Két hónap nem sok idő, de amikor el vagy szakítva a szeretteidtől, amikor családi, közösségi és egyházi ünnepeket nem élhetsz meg lélekben kiteljesedve, amikor elmaradnak az emberek körülötted, akkor az időnek súlya van.

Ballagások időszaka van, torokszorító online búcsúzással, virtuális kis filmekkel kell beérjék a tanulmányaikat végző diákok, száraz, személytelen, ölelésmentes elválást kell tegyenek tarisznyájukba életük egyik meghatározó élményükként.

Óvodától búcsúzunk idén. Pontosabban a gyermekem. Mérföldkő az életében, szerencsére ő nem így éli meg. Szerencsére. Mert szomorú és lehangoló a jelenlegi helyzet, hogy egyik napról a másikra elszakadt a második otthonától, az óvodai „családjától”, barátaitól és egy olyan élettől, amiben soha többé nem lesz része. Szerencsére ezt ő nem így fogja fel, elég teher ez nekem, szülőnek.

De most mégsem szomorkodni akarok. Igazából boldog és hálás vagyok, hogy a gyerekem úgy megy iskolába, hogy mindent megkapott az óvodától, az óvó néniktől, a besegítő személyzettől, és bár elfogultságom számlájára írható, de teljes elégedettséggel és lelki nyugalommal mondhatom, hogy talán még többet is. Azt érzem, hogy szülő nem lehetne elégedettebb és hálásabb – és könnyes szemmel szégyenkezem, de ez nem is olyan régen tudatosult bennem, amikor úgy igazából elfogadtam, hogy vége, lezárult egy korszak, el kell engednem.

Kétéves és három hónapos volt, amikor először vittük hosszabbított programra az óvodába, és már az első napon teljes lelki nyugalommal engedtem el a kezét, mert tudtam, hogy van, aki megfogja, és tökéletesen helyettesítsen abban a nyolc órában, ameddig mi, szülők, dolgozunk. Soha, egy pillanatig nem idegeskedtem, nem izgattam magam, hogy hogyan boldogul majd gyermekem, hisz tudtam, hogy a legjobb kezekben hagyom. És még nagyobb megnyugvást hozott számomra, ahogy tel az idő és láttam rajta, hogy várja a reggeli indulásokat, hogy a nehézkes elválás ellenére szívesen marad az óvodában, és délután hosszas ölelkezések közepette búcsúzik az óvó nénitől és pajtásaitól a másnapi viszontlátásig.

Nem így képzeltük el a búcsúzást az óvodától, az óvó néniktől. A búcsú egyébként is szomorú, hát még a személyes találkozás megfosztásával történő egymástól való elmaradás? A közös élmények, az évzáró és óvodai búcsú megtartó és elengedő ereje maradandó élmény, amelytől most megfosztják őket, minket. Azt az űrt, amit az elmúlt időszak – amikor társaiktól drasztikusan és hirtelen elszakították – a gyermekekben hagyott már semmi nem pótolja, de vigasztal a tudat, hogy ők még hamar felejtenek, és számos csodálatos élmény érkezik majd az életükbe, ami feledteti és kárpótolja őket ezért a félszeg megszakításért.

De az én szívemben a hála egy életre megmarad. Búcsúval vagy anélkül.