Hegemónia, erőszak és pusztítás

1929-ban jelent meg az akkor 31 éves német író, Erich Maria Remarque híres regénye, a Nyugaton a helyzet változatlan. A könyv kétségtelenűl a XX. század legsikeresebb háborúellenes írása lett. A szerző 18 évesen került a frontra, hamarosan megsebesült, és kórházba került, könyvében részben saját élményeit is feldogozta. A mű sikerét igazolja, hogy már 1930-ban Hollywoodban megfilmesítik, és Lewis Milestone rendező második Oscar-díját nyerte el a film rendezéséért. Később 1979-ben egy amerikai–brit televíziós változat, és a múlt évben, 2022 szeptemberében egy német–amerikai játékfilm készült a regényből, a német Edward Berger rendezésében. Hétfőre virradóra kaptuk a hírt, hogy a film a legjobb nemzetközi filmnek járó és három további Oscart kapott. Talán nem is véletlen, hogy Hollywoodban az Oscar-gálán, ahol gyönyörű hölgyeket, urakat, és csak szépet és jót láthatunk, egy nagyon szomorú, inkább lehangoló, mint szórakoztató, háborúellenes film kapta az egyik legrangosabb kitűntetést. Nem lehet véletlen, mert amint akkor, a tízes évek végén rövid vállvonogatással a világsajtó közölte velünk, hogy Nyugaton a helyzet változatlan, ma is hallhatjuk, egy picinyke változással, hogy a helyzet, Kelet-Európába változatlan. Változatlan, mert egyesek így akarják. A világ úgy látszik, nem sokat változik, nyugodt, békés és reményt keltő szakaszok után következnek az örültség napjai, a fejvesztettség, az agyrémek. Vagy talán semmi más, minthogy, a velünk játszadozó hatalmasok játszmájában, vagy részt veszel, vagy elpusztulsz. Alig pár napja, hogy Washingtonban az Európai Bizottság elnöke és az amerikai elnök összedugták a fejüket, és elhatároztak, hogy továbbra is meg kell segíteni Ukrajnát, az oroszokat pedig és az őket támogató országokat is meg kell büntetni. Szóval békéről egy szó sem esett, tovább folyik a kardcsörtetés, a fenyegetések, a szankciók. A NATO jeles főtitkára már a háború kezdete óta állandóan a béke megőrzéséről beszél, ugyanakkor továbbra is a fegyverszállításokra buzdít, és reméli, hogy Ukrajna a végső győzelemig (vagy az utolsó fiatal katonáig) kitart az oroszok elleni háborúban. Még lehetne tovább sorolni azt az egész Európára jellemző buzgóságot, amivel politikusaink a tömegekre akarják kényszeríteni a jelenlegi háború „szükségességét”. A világ másik része, a nagy ősi Kelet nem annyira, de a mi modern, liberális és demokratikus, kétezer éves keresztény civilizációnk kéri, követeli Oroszország megbüntetését, talán megsemmisítését is. Békéről nincs szó, és aki ezt emlegeti, más megoldásokat keresne, az kilóg a sorból, azt megpecsételik. Ázsia mintha tanult volna a múlt szomorú tapasztalataiból, és itt, a mi környékünkön is van kivétel: két állam, amelyek a békéről beszélnek, a pirinyó Vatikán állam, és a nem sokkal nagyobb Magyarország. Talán ezért is látogat Ferenc pápa a közeljövőben Budapestre, mert úgy érzi, itt legalább meghallgatják. Józan emberi ésszel felfoghatatlan, amit ma látunk, tapasztalunk. Pedig a világ problémái megoldhatók, a szupertechnika segítségével mindenre van lehetőség, és az ember, ha sok rossz is van benne, csodálatos dolgokra is képes. Mit mondhatna ilyenkor még újat, egy öregedő, már lassan elfáradó publicista?         Mint kisgyermek belekóstoltam a háború szörnyűségeibe, később is volt nagyon sok szomorú tapasztalom. Azt mondom: háborút ne akarjon senki, főleg azok a hatalmasok ne, akiknek fogalmuk nincs arról, mit jelent a háború, ez a földi pokol. Soha nem kívántam senkinek rosszat, még ellenségeimnek sem. Most mégis, ha tehetném, összegyűjteném, ezt a sok hangosan háborút követelő, üresen fecsegő, hegemóniára törekvő, karosszékben ülő politikust és vezérszónokot, egy nagy terembe terelném őket, és megkezdeném a Remarque film lejátszását. Csak addig kellene nézzék a film borzalmait, amíg félőrülten hajukat tépve nem kiabálnák: Soha, soha többet nem akarunk háborút! Vajon hány órát, napot kellene várnunk? Sajnos egy ilyen megoldás csak utópia marad, a valóság egészen más. Napjaink politikai valósága a korlátlan hegemóniára törekvés, elsősorban a nagyhatalmak részéről. Ez mindig erőszakkal párosul, és az erőszak eredménye a pusztulás.   A háború szörnyűségei most is itt zakatolnak a közelünkben, és mi, mintha semmise történt volna, éljük tovább mindennapjainkat. Pedig ez a pusztítás csak azért lehetséges, mert az erőszak, a háború költségeit, kockázatait ránk, az adófizetőkre hárítják, míg az előnyeit azok élvezik, akik közvetlenül irányítják, és a végsőkig támogatják. Ez tény, és ezen érdemes volna elgondolkozni és cselekedni.