Hit, egyház és politika

Három fogalom. Az összefüggés régi, egyik a másikból született, aztán tovább fejlődött, ma elválaszthatatlanok.

A hit, mondhatni, együtt született az emberré válással. Vannak vélemények, melyek szerint a Homo sapiens egyben Homo religiosus is. A még tudatlan, környezetét nem ismerő, két lábra emelkedő lény, tele volt kétellyel, félelemmel és persze csodálattal is, és ebben a szépséges, de rengeteg veszélyt is jelentő világban, óriási szerep jutott a csodáknak, a misztikumnak, az ismeretlennel való találkozásnál. A primitív ember a megoldást, a saját elképzelései szerinti istenekben találta meg. A hit tehát ősrégi, kezdetben talán maga az isten eszméje is közös volt, egyetlen mindenható istenséget ismertek, aki az egészet megteremtette, és valahonnan felülről kormányozza, de helytől, földrajzi, éghajlati és más természeti különbségektől befolyásolva, a későbbiekben különbözőképpen alakult. Talán igaz, hogy a monoteizmus, az egyistenhit, a legrégibb kísérlet, próbálkozás, hogy az ősi misztikumot, az ismeretlent az ember megmagyarázza. Az emberi szellem fejlődésével, más és más elmélet született a misztikumok feltárására, és az ember mindig is új és új isteneket teremtett magának, így születtek a különböző vallások. A vallási közösségek kezdetben szervezetlenül, egyszerű módon éltek, de ahogy az elképzelések változtak, a közös hit, a közös isten több és több vallási gyülekezet szervezését eredményezte, így lehet elképzelni az egyházak megalakulását. A teológia tudománya erre vonatkozólag rengeteg elméletet teremtett, ezektől én távol állok, és csak a mai politikai helyzet könnyebb megértése miatt igyekszem bizonyos jelenségeket, tényeket szemügyre venni.

Történelmi ismereteink alapján tudjuk, hogy a szervezett egyház az évszázadok folyamán mind nagyobb hatalmat szerzett magának, és elképzelései nem mindig egyeztek az ún. világi hatalmak, a helytartók, császárok, királyok elképzeléseivel. Ez már nem vallási, hanem politikai kérdés lett.

Ha csak a mi, nyugati keresztény civilizációnk berkeiben maradunk, a pápák és a császárok ellentéte, viaskodása, harcai különálló, nagy fejezetet alkotnak. Végül a középkor szellemi megmozdulásai  (a reneszánsz, a humanizmus a felvilágosodás), majd a polgári forradalmak, együttesen hozták el a vallási fanatizmus, a dogmatizmus és a feudális társadalmi rend ellenére a tudományosság, a nyitottság, a polgári életforma és a nemzetállami berendezkedés korát. Az állam és az egyház szétválasztása a szekularizáció politikai és jogi doktrínája is bekövetkezett, az állam és az egyház külön, egymástól függetlenül kell hogy működjön.

Az utóbbi két évszázad olyan gyökeres szellemi, társadalmi és politikai változásokat hozott, pozitív és negatív hatásokkal, amelyekhez a társadalom átlagembere már nehezen tudott alkalmazkodni. A XXI. századi világunk fejlődése pedig hatalmas ugrálásokkal szinte mindent igyekszik elsöpörni, ami hagyománytisztelő, amit megszoktunk, és jónak tartunk, apáink és őseink szokásait. Röviden: ma egy óriási harc folyik a konzervatív és az ún. új liberális elvek között. Olyan hagyományos fogalmak, mint család, nemzet, kereszténység, hit már nem tartoznak a demokratikus játékszabályok szóhasználatához, a modern liberális gondolkodók szerint ezek elavult fogalmak, kifejezések, nincs is rájuk szükség.

A mi régi, nem tökéletes, de nagyon sok eredményt, és csodálatos dolgot megteremtő nyugati, keresztény kultúránkat egyszerűen el akarják pusztítani, ez ma már nem titok, ez egy szomorú tény.

Feltehetjük a kérdést: ebben a nehéz, válságos helyzetben, szükség van-e még a hitre, beszélhetünk-e még egy szakrális gondolkodásról? Mind a spirituális, mind a szakrális szó is lassan elkoptatott, semmitmondó kifejezés lett, helyette jöttek az értelmes, gazdaságos kifejezések. Pedig, mint soha, most nagy szükségünk volna erre az „elcsépelt” gondolkodásra, mert az igazán szakrális, az egyben univerzális és globális, ember és isten, vagy ember és természet szent kapcsolata, de nagyon is az emberhez kapcsolódó.

XXI. századunk rengeteg új kérdést hozott számunkra, de talán az egyik legfontosabb, és legnehezebb kérdés, hogy Istennek, ahogy azt eddig elképzeltük, van-e egyáltalán jövője? Mindenkinek saját magának kell ezt megválaszolnia.

1938-ban apám nyakán lovagolva csodáltam a hatalmas tömeget Budapest utcáin, amikor az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával felvonultak, de akkor még semmit nem értettem ebből. Most szeptemberben, már mint öreg ember néztem a lelkes magyar tömeget a Hősök terén, és az volt az érzésem, hogy nyolc évtized megpróbáltatásai, szenvedései után, ez a nemzet még mindig a kereszténység része, és remélhetőleg így is marad, hiszen a hit, minden tekintetben a reményt is jelentheti, hogy népünk régi értékeink megtartásával még nagyon sokáig NEMZET marad.

Hollai Hehs Ottó, Budapest