Irodalmi vita, politika vagy (és) butaság?

A  mi időnkben nem volt kötelező olvasmány. Aradon a magyar gimnáziumban volt egy nagyszerű tanárunk, nem kötelezte, csak ajánlotta az olvasnivalót, sokat magyarázott, érthetővé tette az irodalmat, a könyvekről, mint jó barátokról beszélt, és ügyesen értelmezte a felülről jövő tanügyi utasításokat. A negyvenéves népi demokráciákban, a szocialista realizmus lett a művészetek és az irodalom alkotói rendszere, módszere, a marxizmus-leninizmus világnézetével kellett az alkotóknak azonosulnia, ennek megfelelően tanították az irodalmat is. Akkoriban semmit nem lehetett hallani, olyan magyar írókról, és műveikről, akik a rendszernek nem feleltek meg. Néhány példa: Herceg Ferenc, Szabó Dezső, Gyóni Géza, Nyírő stb. szinte ismeretlenek az ötvenes és nyolcvanas évek közötti középiskolások számára. Most lássuk a jelent.

Az anyaországban ma kötelező olvasmányokat ír elő a nemzeti alaptanterv, de a tananyagok körül, állandó vita folyik. A lényeges véleménykülönbségek ideológiai elgondolások mentén születnek. Kérdezhetjük: jó ez így?

Mitől lesz egy irodalmi mű kötelező, mi a meghatározó, és kik döntik ezt el? Jó kérdés, nincs egyértelmű válasz. Kétségtelenül az adott politikai helyzet, mint mindenre, a kultúrára, ezen belül az irodalmi ízlés kialakulására is hatással van. Feltétlenül szükséges ez?                                                                                                                                                                                

Az utóbbi napokban, a magyar médiában élénk vita indult egy élvonalbeli író kijelentése kapcsán. Tóth Krisztina a Könyves Magazin egy interjújában egy kérdésre válaszolva azt mondta, hogy ő törölné a kötelező olvasmányok listájáról Jókai Arany ember és Szabó Magda Bárány Boldizsár című műveit. A dologból botrány lett, szitkozódás, védekezés, vita, érvek mindkét oldalon. A pró és kontra érvelésekből néhányat elolvastam, és módfelett csodálkozom! Még mindig nem szoktuk meg, hogy mai, modern társadalmunkban, szinte végtelen információmennyiséggel rendelkezünk, és ennek arányában óriásiak a világnézeti különbségek? Hogy kik, hogyan képzelik el a jövő iskoláját, az lehet érdekes kérdés, de még azt sem tudjuk, hogy mai társadalmunk, ez az ún. nyugati, keresztény kultúra (civilizáció), meddig létezhet még, mert ha egy kicsit körülnézünk, ez a kérdés, sajnos, igenis időszerű.

Tóth Krisztinát a kommentelők szinte darabokra tépték, az érvek mellett nem hiányoztak a durva, sértő megjegyzések sem. Nem vagyok védőügyvédje az eddig számomra ismeretlen írónak – ez az én hibám, nem az övé –, de bárki megérdemelné, hogy tisztességesen vitatkozzanak vele. Nem részletezem a vitát, de idézem a HVG-cikk címét a kérdésről: „A nemi szerepek ábrázolása miatt  Az arany embert, és a Bárány Boldizsárt venné le a kötelező olvasmányok listájáról Tóth Krisztina”.  Ebből megérthetjük, hogy a modern gondolkodású írónő, a nők XIX. századi társadalom és családon belüli szerepét bírálja, és ezt nem tartja példaképnek a mai fiatalok számára. Az író a mai magyar kortársirodalom jelesei között van, így jogos irodalmi kérdésekben megszólalnia. Más kérdés, hogy (ezt én kérdezem) mi jobb a nőknek, ha kézcsókkal köszöntik, anyaként tisztelik őket, otthon tartják, és nem küldik gyárba dolgozni, vagy az egyenjogúság alapján, ma már bokszol, focizik, elvégzi a legnehezebb fizikai munkát, és az első találkozás után már szobára hívják.

A világ, az utóbbi másfél század alatt rengeteget változott, feje tetejére állította a társadalmi viszonyokat. Az igazi irodalom, régen és ma is, korának helyzetét, az akkori társadalmi kapcsolatokat ábrázolja. Jókai csak azt írhatta, ami akkor, az Ő világában történt, és természetesen ez vonatkozik Szabó Magdára is. Tóth Krisztina ezt elfelejtette.

Tény, hogy egy-egy vita mentén már a hülyeség határáig elmenő támadások is születnek. A fent említett Könyves Magazin műsorában egy író pl. ezt mondja: Szóval felőlem a régi magyaros versek mehetnek akárhova, illetve úgy érzem, indokolatlanul sok a férfiúi bajtársiasságról szóló sztori is! Tehát Csokonai, Petőfi, Arany, na és a többiek, mehetnek… Egy másik író így nyilatkozik: Például Herczeg Ferenc regénye,  Az élet kapuja nélkül, azt hiszem, nagyjából mindenki boldogabb lenne. Nem (csak) az a baj, hogy egy náci bácsi írta (az sem a legjobb ajánlólevél), hanem az, hogy rossz könyv, rossz irodalom. Máshol ezt olvasni a könyvről: A regény, melyet háromszor jelöltek Nobel-díjra! A történelmi regény nem véletlenül aratott sikert Európában, már Herczeg életében is tananyag volt mint stílusbravúr.

Folytassam? Vörösmarty, a Vén cigány című versével kapcsolatban azt jegyezték meg, hogy – a XXI. században nem mondunk olyat, hogy cigány, de megszólták a verset, azzal kapcsolatban is, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem toborzóvideóján Szarvas József a költeményt elszavalta. Többek között ezt olvasom: Mi többet mond a Vén cigány, mint más hazafias versek, amelyek kimerítették volna a nemzeti értékek mellett elkötelezett és a keresztény szemléletű intézmény küldetésének megfogalmazását?... Miért nem olyan versre esett a választás, amely nem tesz különbséget a megszólítottak között, amely nem szól ki, szól meg, kacsint cinkosan össze, és amelyhez mindenkinek egyformán van esélye kapcsolódni. Mit tud mást ez a vers a többinél? És miről nem akar tudomást venni?

Ezt a szöveget egy profi publicista írta.

Vajon, akik ilyet írnak, ismerik egyáltalán Vörösmarty versét? Mert a vers csodálatos, és sajnos, ma is időszerű.

Ne folytassuk, nincs értelme. A magyar irodalom és politika körüli gyerekes viták nem segítenek jövőnk kialakításában. A világban élet-halál harcot vívnak a különböző személetek, ismert és ismeretlen hatalmak, mi csak parányi játékszerei vagyunk a nagy játszmának. A magyarság fennmaradásának ma a kulcskérdése, hogy a különböző világnézeteken felülemelkedve, erőnket egyesítsük a közös ellenség ellen, mert ellenség van bőven! Ez nem vészharang kongatása, hanem szomorú valóság.