Ismét Budapestről

A szép Duna-parti sétákról, a csodálatos esti panorámáról és a vidám, nevető, külföldi turistákról az elmúlt napokban írtam. Sajnos a kánikulától búcsúzó Budapestnek volt egy másik, szomorú képe is. Szavakkal nem lehet leírni, mikor egy menekülő tömeg, összezsúfolva egy hatalmas pályaudvar menedéket nyújtó betonfalai között, reménykedve várja, hogy mikor és miként indulhat el a „beígért” Kánaán, Németország felé. A képernyőn mindezt látni lehetett, de közelről, az arcok hol reménykedő, hol kétségbeesett, és néha dühös arckifejezéseit látva, többször feltettem magamnak a kérdést, vajon ezek a menekülő emberek mennyire érthetik meg, hogy felpiszkálták, és mondhatni megmérgezték egész Európa nyári hangulatát. És vajon mi, európaiak belátjuk-e, hogy ezek az emberek nem véletlenül hagyták el hazájukat, szülőföldjüket?

Annyit vitatkoztunk, és írtunk már erről a szomorú, aktuális problémáról, hogy nem is kellene megszólalnom. De mégis, jogosan kérdezhetjük: nem lehetne e gondot tisztán emberi módon, a megértés, az egymásrautaltság szellemében, a Világ együttes, csak közösen megoldható problémájaként kezelni? Mert a vitákból az tűnik ki, hogy mindenki, hangsúlyozom mindenki, csak a saját érdekeit nézve, a saját szemszögéből kiindulva közelít a kérdéshez.

Vannak olyan tények, jelenségek, melyek egyszerűen kényszerhelyzeteket teremtenek, és ha ezeket nem vesszük figyelembe, jönnek a bajok. Afrika lakossága, és ezen felül a muszlim civilizáció rohamosan növekszik, mi pedig, a nyugati civilizáció lassan, de biztosan elfogyunk. A globalizáció erőltetett vadkapitalizmusa újabb és újabb olcsó munkaerő tömeget igényel. Az ok, és okozat tehát világos! A demográfiai kérdést – valahogy – meg kell oldani, és az óriási!  életszínvonal-különbséget meg kell szüntetni. Az tűrhetetlen, hogy az emberiség egy része feleslegeket halmoz, szemétdombokra termel, a másik fele pedig éhen hal. És ez ma már nem titok, ezt mindenki látja, hiszen a Világháló, a Facebook világában élünk. Ezt meg kell hogy értsék főleg azok, akik a www-t kitalálták. A kérdés hosszú távú rendezése mellett a mai nagyon heveny állapotot viszont csak az európai, illetve nemzeti határok szigorú ellenőrzésével tudjuk mérsékelni. Nos ennyit – már sokadszor – a mindenkit gyötrő  migránspolitikáról.

Budapesten – véletlenül – átéltem a csodálatos, annyi izgalmas várakozást megelőző magyar–román focimeccset is. Nem szórakoztam. Mérgelődtem. Elkeseredtem. Miért kell az idiótákat, a rusnya, semmittevő csibészeket ráengedni a sportra. (Csak úgy, zárójelben: a konzervatív felfogásáról híres De Gaulle tábornok, francia elnök mondta annak idején, egy Silvia Vartan- és Johny Holliday-koncert után, a tomboló, őrjöngő, tízezres fiatal tömegre célozván El kellvinni őket két hétre árkot ásni, akkor lenyugszanak.) Nos, a tábornok úr, talán akkor túlzott, de ma nem ártana, az ilyen dúló-fúló, hisztériás „drukkereket” kényszer-közmunkára fogni, puliszkás ebédek mellett. Akkor csendesek lesznek. Mi, magyarok mindig elsők vagyunk a jó ötletekben, tessék tehát kirukkolni. Ha ez nem megy, a jövőben románok és magyarok csak semleges pályán focizzanak, himnusz nélkül. Ha lehet Pekingben…

Hollai Hehs Ottó, Budapest