Jó modor

Szomszédasszonyom a liftben panaszolta, hogy a minap a villamoson utazva munkahelyére egy üres helyre szeretett volna leülni. Csakhogy egy tizenéves fiú elállta az útját, s az iskolatársnőjét invitálta oda. – Nem véletlenül tette, mert nem vett észre, még a kezét is elém rakta – bizonygatta. A hölgy nagyon felháborodott, bár mondhatnám, a jelenség naponta számtalanszor előfordul. De nincs mit csodálkoznunk rajta. 

Ha belegondolunk: nem is a fiatalok a jelenségnek az okai. Ők azt látják, tapasztalják manapság mindenhol, hogy a törtetők, az élelmesek érvényesülnek a társadalomban. A legnagyobb hangú politikusok, az erőszakos kereskedők, a termékeiket tolakodóan, leghangosabban kínáló termelők, a közlekedésben szabálytalanul elébed vágó gépkocsivezetők, a síbolók, valutázók, vámcsalók. Világszerte ők a „Janik”. Ha a fiatalok olykor beletekintenek a honatyák tévében közvetített munkájába, még a parlamentben is láthatnak olyan jeleneteket, amelyeket legfeljebb a piaci kofák produkáltak valamikor: trágárságokkal megspékelt acsarkodásokat, olykor ökölre menő birkózást, sőt ökölharcot is. A különböző vitafórumok pedig egy-egy (rossz) kabaréműsorral is felérnek. Szinte világszerte. 

Fred Astaire (1899–1987), az egykori amerikai táncos filmsztár  már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta: „A mai gyerekeknek a legnehezebb feladatuk, hogy jó modort tanuljanak anélkül, hogy példákat látnának maguk előtt.” Milyen igaza volt! 

A jó modort valaha oktatták. Egy évszázaddal ezelőtt még a tánc- és illemtanárok is külön órákon. Később már csak odahaza és az iskolában. Elgondolkozom. Odahaza? Most miként, ha a szülők többsége maga sem tud viselkedni. Hol van az az idő, amikor a modortalan emberre még azt mondták, hogy „ennek sem volt gyermekszobája?” (Jó humorú egykori pedagógus kollégám a mondás román változatát úgy módosította, hogy „hiányzik a hét éve a sátor /nem hazulról!/ bejáratától.)

Iskola? Annak idején néhai szép emlékű oktatóink osztályfőnöki órán megtanították, hogyan kell kopogni, s ha belépsz valahova, leveszed a sapkád. Hogy az idősebbnek, illetve a hölgyeknek előre kell köszönni, a bejáratnál őket kell előre engedni. Ha ismerőseid állnak, neked is állnod illik, még akkor is, ha akad üres ülőhely.  Nem minősítem a jelenkori oktatást, de tudom: szinte mindenütt a világon akad olyan tanintézet, ahol „őfelsége”, a modortalan diák diktál. Aki akkor és olyan topisan megy be az órára, amikor akar, és ahogyan kedve tartja. És akad példa bántalmazott pedagógusokra is. 

Apropó, ruházat. Valamikor a városokban a színészek voltak a mindenkori divat népszerűsítői. Az elegancia mintaképei. Nemcsak a vándorszínészet korában. Emlékszem, még az 1950-es, ’60-as években Aradon az akkori hősszerelmest alakító Valentino Dain, az egykori primadonna, Rappert Dódi, avagy később Hanibal Teodorescu eleganciáját csodáltuk, őket igyekeztek a tinédzserek utánozni.  Úgy néztek ki, mintha skatulyából húzták volna ki őket. (A korombeliek igazolhatják a leírtakat.) Pedig akkor sem fizették meg őket a művészi teljesítményükért. A mostani fiatalok talán nem is tudják, kik az aradi színház vezető művészei. 

Illem. Egykori szerkesztőségi kollégámmal rendszeresen együtt néztük a tévében a sporteseményeket. Amikor „sajátos” módon orrot fújni, köpködni látott egy játékost, mindig megjegyezte: Kolozsváron Szoboszlay Miki bácsinál ez sem kerülhetett volna be az ificsapatba. Edzőként ugyanis ő minden mérkőzés előtt ellenőrizte játékosai szerelését, frizuráját és zsebkendőjét. Akinél nem volt rendben valami, aznap nem rúgott labdába a meccsen. Ha belegondolok, hogy miket látunk manapság még a világsztároktól is, akkor nem csodálom, hogy a mai fiataloknak nincs kitől példát venniük. 

Hát így állunk.