Kérdések és válaszok

– Mikor ölelhetem meg a nagyit és a nagytatát? – kérdezi tőlem a hétéves lányom. – Nem tudom, remélem, hamarosan – válaszolom. Próbálom megnyugtatni, miközben az ölemben ül és zokog. Én is nyelek egy nagyot. Okosnak és erősnek kell lennem. És türelmesnek. Ez a legnehezebb mostanság. ­– Mondd meg, mikor! – folytatja a lányom most már követelőzve, de nem haragudhatok rá. Nem érti ezt az egészet. Néha én sem. Nem érti, mi történik körülötte. Még az elején elmagyaráztuk neki. És azóta rendszeresen. Reméltem, hogy sikerült. De napról napra több a kérdés. Több az aggodalom és a nyugtalanság. Akkor is, ha az ember nem mondja ki. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mintha nem érdekelnék a hírek, mintha a lakásba belépve megszűnne minden baj, minden veszély. Egy darabig működik. A család melege megerősít, reménnyel tölt el. De a kérdések ott lebegnek, és beleivódnak a falakba. Aztán elkezdenek cikázni a fejedben.  

Arcmaszkok, gumikesztyűk, fertőtlenítőszerek és nyomtatványok az előszobában. – Meddig kell még ezeket használni? – jön az újabb kérdés. Szeretném tudni a választ. Szeretnék értelmes választ adni lányomnak...

Vidámsággal, bolondozással, apró huncutságokkal tarkítjuk mindennapjainkat. Csak így lehet „túlélni” – olvasom mindenütt. Nem játszom a hőst. Minden megváltozott!

A húsvét és a karácsony számomra elképzelhetetlen család nélkül. (Gondolok itt a nagyszülőkre, szüleinkre is.) Meg is tettem eddig minden tőlem telhetőt, hogy együtt legyünk az ünnepek alatt. Az idei húsvétra ugyanúgy készültünk, mint tavaly. De tudtuk, hogy ez más lesz, mint a többi. 

Egyszerre volt fájdalmas és nevetséges az utcáról üdvözölni a szüleinket, végignézni, hogy integet könnyes szemmel a nagyi és a nagytata a kapuból az autóban ülő, legörbült szájú unokának. Senki sem gondolta volna, hogy ilyet is megélhetünk.

– Az a fontos, hogy jól legyetek. Hogy mindenki jól legyen. Egészségesek vagyunk. A többi nem lényeges. Túl leszünk ezen is – próbálok lelket önteni telefonon anyámba, miközben felteszi a szokásos kérdést: „Jó, de meddig csináljuk még ezt?”

És ha vége lesz, mi lesz utána? – kérdezem magamtól. Egyáltalán hogyan és honnan tudjuk majd, hogy „vége” van? Vagy kinek higgyünk? Tudunk-e majd újra egymásban bízni? Kiülni nyugodtan egy padra a parkba? Kivinni a gyermeket egy játszótérre? Beülni egy zsúfolt kávézóba a barátokkal, elmenni táncolni, vendégeket fogadni? Kezet fogni, megölelni egy jó barátot? Netán utazni (bármerre)? Megtehetjük-e majd mindezt gyanakvás, szorongás, kételyek nélkül?

Romboló, veszélyes dolog a bizonytalanság. Még egy párkapcsolatban, munkahelyen is. A kollektív félelem a legnagyobb ellenség. Ezen kell felülkerekednünk, és minden újabb  napon azzal kelnünk, hogy elég bölcsek vagyunk kezelni mindezt. Nem csak magunkra, hanem másokra is vigyáznunk kell! Van időnk kigondolni, átgondolni, hogyan tovább. Talán a válasz is megérkezik hamarosan.

CSILLAG  EMESE