Keresztényüldözés

Krisztus kereszthalála után pár évtizeddel az új vallás, a kereszténység lassan az egész Római Birodalomban elterjed. A krónikák alapján az esemény sok részletét ismerjük. Még a kezdeti időkben, Tiberius császár alatt, a palesztinai zsidók elkezdték a keresztényüldözést. A zsidó–keresztény ellentét lényege, hogy a kezdetekben Mária és József fiát, a Názáreti Jézust annak a Messiásnak tartották, akit az ószövetségi próféták már megjósoltak, és akire a zsidók annyira vártak. Ezt a „tényt” a zsidó teológia nem fogadta el, de vitás kérdés, hogy Krisztus keresztre feszítése mennyire terheli a zsidóságot, és milyen mértékben az akkori római törvénykezést. Az ókori keresztényüldözéskor a 313-ban, Nagy Konstantin idejében megszületett milánói ediktumig becslések szerint legalább 200 ezer, de lehetséges, hogy félmillió keresztényt öltek meg. A hosszú középkori történelem véres századai alatt is pusztult a keresztény, részben az Oszmán Birodalom elleni harcokban, de nem kevésbé az egyház belső konfliktusai révén, hiszen az inkvizíció és a különböző vallásháborúk áldozatait azóta sem tudjuk pontos statisztikába foglalni. Mérhetetlenül sok szenvedés, kín, gyötrelem és szomorúság halmozódik múltunkban, és sajnos napjainkra sok nem változott, egyesek már egy új középkor visszatértéről beszélnek.

A közelmúltban elhunyt nagy olasz író, tanár és publicista Umberto Ecco „Az új középkor” című esszégyűjteményében (még 1973-ban) korunk bizonyos jelenségeit a középkor sötét napjaival hasonlítja össze. Azt is tudjuk, hogy az ún. sötét középkor végeredményben az emberi történelem egy évezredig tartó állandó felfelé törekvése volt, és nem is sikertelenül, hiszen a humanizmusba, a reneszánszba torkollott, tehát nem is volt annyira sötét, de voltak nagyon szomorú periódusai, elrettentő eseményei, főleg az örökös háborúzások, és embercsoportok céltudatos elpusztítása.

Most újabb könyv előttem, már címe is megdöbbentő: „Keresztényüldözés a XXI. században”. Szerző Györfi Károly, foglalkozása vegyészmérnök, de műszaki tevékenykedése mellett politikai és szociális problémákról jelentek meg írásai.

Könyvéből kiderül: a világon ma a keresztényüldözés nemcsak az iszlám országaiban, de a hindu és buddhista vallású országokban is napirenden van. Az evangélikus, igazán hívő szerző szerint bár a nagy világvallások tömegeinek többsége vallása eredeti tanításának megfelelően gondolkodik, egy kisebbségben lévő, de szélsőségesen, nem ritkán fanatikusan és agresszívan gondolkodó és cselekvő réteg a keresztények ellen lázad, és elpusztítná őket..

A kereszténységet nem vigasztalhatja, hogy mind az iszlám, mind a többi vallás, pl. a buddhizmus vagy hinduizmus tanításai is elsősorban a jóra, az emberszeretetre, toleranciára, szánalomra, könyörületességre, szóval jóratanítják hívőiket, ennek ellenére ölik egymást, de ölik a más vallásúakat is. Sajnos, ezek a „félrelépések” a kereszténységre is jellemzők, de az önvédelem jogán mégis kérdezhetjük: a kereszténység nyugodtan nézheti-e, eltűrheti-e, hogy lassan felszámolják, vagy végre felébred?!

A szekularizáció és az új nagy világeszmék, mint a kommunizmus, fasizmus, neoliberalizmus következtében a nyugati világ nagy részén a keresztényellenesség, a kultúraváltás, a hit és a keresztény gyökerek megtagadása már megszokott állapot. A Nyugat ma felnövekedő korosztályának már „nem érdekes” a kereszténység. Hogy ezt mi elnézzük és nem törődünk a jelenséggel, annak már megvannak a szomorú következményei, de hogy teljesen kiirtsanak minket, és ezt tétlenül nézzük, az már túlzás.

A könyv szerint napjainkban minden ötödik percben megölnek egy keresztényt hite miatt, és ez 50 országon belül közel 400 millió keresztényt érint. Szerző konkrét eseteket mutat be olyan ismert, a keresztényüldözés helyzetével, felmérésével foglalkozó világszervezetek adataira támaszkodva, mint az Open Doors (holland alapítású, de Amerikában működő nemzetközi szervezet) vagy a Christen in Not (bécsi székhellyel). Hogy egy ilyen könyv éppen Magyarországon jelent meg, lehet véletlen, de talán annak az eredménye, hogy a jelenlegi magyar vezetés, nyíltan és őszintén, félrebeszélés nélkül, kiáll Európa keresztény kultúrájának ápolása és megőrzése mellett.

A könyvet sokan olvassák, de nem elegen. Az iskolákban és „pártszemináriumokon” is beszélni kellene a témáról, és természetesen több európai nyelvre le kellene fordítani.

Legszomorúbb, hogy a keresztény felekezetek vezetői, de Európa vezető politikusai sem foglakoznak eleget a szomorú jelenséggel.    

Egy szomorú, de jellemző példa: a francia fővárosban megjelenő Charlie Hebdo szatirikus hetilap riportjaiban, karikatúráiban általában tiszteletlen, erősen szabadelvű stílusban szinte mindent kigúnyolt, ami távol állt a lap „neokomformista” gondolatvilágától. Kigúnyolták de Gaulle-t, nem kímélték a keresztény egyházat, a zsidókat és az iszlámot sem. A Szentháromság, Jézus személye, a pápák, a papok, de a nyugati kulturális és politikai élet számos személyisége rendszeresen céltáblája volt a lap „gúnyimádatának”. De nem kímélték a szerencsétlen, vízbe fulladt 3 éves szír kisfiút sem, vagy az olasz földrengés áldozatait.

A 2015. január 7-én bekövetkezett fegyveres támadásról mindent tudunk. Allah és Mohamed nevében az iszlám megbüntette az „istenkáromlókat”. Tucatnyi embert megöltek, és a világ felháborodott, legjobban a „keresztény” Franciaország, no meg a németek, angolok, szóval mindenki Európában. Kárpótlásul kaptak egymillió euró támogatást a kormánytól, és a lap számát ötmillió példányra növelték. Aztán következett a „Je suis Charlie” milliós nemzetközi menet Párizsban. Én akkoriban, január végén írtam egy cikket, „Miért nem vagyok Charlie” címmel. Ma csak annyit tennék hozzá a dologhoz: alig várom, hogy talán egyszer, ismét Párizsban, vagy talán Berlinben nem millió, csak néhány európai politikus – mint akkor, karöltve – felvonuljon „Mi keresztények vagyunk” jelszóval, tiltakozván az ellen, hogy manapság, több országban is, nemcsak üldözik, agyonverik, lefejezik, hanem sok estben elevenen el is égetik őket.

Ezért nevezi fent említett szerző Holokausztnak, ami velük történik. Hát így állunk.

Hollai Hehs Ottó, Németország