Kicsi vagy nagy?

Olvasom Makkai Zoltán fenti című eszmefuttatását a politikusoknak, közösségvezetőknek a szórványban elhangzott, elhangzó, a nemzetiségünk jövőjét vizionáló kesergő megállapításairól. Olyanokról, amelyek megkeserítik a hallgatóságot, hiszen borús, kilátástalan jövőképet festenek a Temesköz (és általában minden szórvány) magyar közössége elé. Azok azt sugallják, hogy nincs miért ellenállni az erőltetett beolvadásnak, felesleges anyanyelvünk, kultúránk, hagyományaink védelme.  Szóval ne kapálódzunk, hajtsuk csendesen fejünket a nyaktiló alá! 

Jogos a szerző megállapítása, hogy ezek után hogyan oktasson optimistán, szívből, lelkesen a kis létszámú nemzetiségi osztályban az óvónő, a tanító vagy tanár? És hogyan prédikáljon bölcsen, biztatóan a gyülekezet lelkipásztora? Milyen jövőképet vetíthetnek a tanulóik, illetve a hívőik elé?

Teljes mértékben egyetértek barátom okfejtésével, s azt kiegészíteném még néhány érvvel. A 18. században, amikor összeállították a francia enciklopédiát, a francia tudósok kezébe jutottak a török iga alól felszabadult magyar területek demográfiai adatai. A törökellenes háborúk után olyan kicsi volt a magyar összlakosság száma a visszafoglalt területeken, és annyira szétszóródott az egész Kárpát-medencében, hogy a francia enciklopédisták szerint a nemzet sohasem tér magához, egy-másfél évszázad alatt beolvad a környező népekbe. 

A jóslatuk ellenére alig egy évszázad múlva a magyar nemzet volt az, amely a leghosszabb ideig vitte az 1848-as forradalom lángját Európában, miközben a nagyságrenddel népesebb francia és német nemzetnek már rég ismét visszadugták az igába a fejét. És akkori bátor szabadsághőseink között ott voltak a másfél évszázaddal korábban még elnéptelenedett, elmocsarasodott Bánság és az Alföld magyar fiai is. (Lásd vezérként Klapka Györgyöt, de nem csak.)

Miközben a szórványosodáson kesergünk, elfelejtjük, hogy kontinensünkön vannak olyan kis létszámú nemzetiségek, mint a lívek, vótok, lappok, sokácok, bunyevácok, lipovánok, ruszinok, rétorománok vagy gagauzok (hadd ne soroljam tovább), amelyek számban töredékei a magyarnak. Ennek ellenére őrzik nyelvüket, hagyományaikat anélkül, hogy a beolvadáson, eltűnésükön keseregnének. 

Apropó, kesergés! Néhai Tokay György ügyvéd, volt aradi parlamenti képviselő egyik beszédében éppen azt fejtegette, hogy mennyire hajlamosak vagyunk búnak ereszteni a fejünk. Költői kérdésként hangzott el tőle, hogy hallott-e már valaki norvégot azon keseregni, hogy nemzete porlik, mint a szikla? Pedig csak négymillióan vannak, s a gyermekszaporulat náluk is igencsak alacsony. Mennyire igaza volt!

A mostani magyar miniszterelnök egyik elődje (nem írom ki a nevét, mert nem érdemli meg!) kormányfőként azt hangoztatta, hogy „merjünk kicsik lenni”. Mármint nemzetként! Vagyis hallgassunk, ne forduljunk szembe a nagyobbakkal. (Lásd Európai Uniót.)

Akkori felszólítására (?) rácáfol a jelenlegi kormány politikája, amelyre barátok és ellenségek szerte a világon egyaránt odafigyelnek. És rácáfolnak magyar Nobel-díjasaink is, akiknek száma nemrég kettővel gyarapodott. És rácáfolnak sportolóink a közel kétszáz olimpiai aranyéremmel, megszámlálhatatlanul sok sportsikerrel. No meg feltalálóink, akik két évszázada ontják magukból a jobbnál jobb ötleteket. 

Akkor a behódolás, a kicsi helyett inkább válasszuk a nagyot! A büszke fejtartást és egyenes gerincet!