Kigyomlálódunk

Nem panaszkodom, csak a megírandó téma apropójához kapcsolódva megjegyzem, hogy az utóbbi időben rossz alvó lettem. Nem lefekvéskor vannak bajaim, akkor nem kell számlálnom a bárányokat, hanem éjszaka. Ha valamikor hajnal felé felébredek, nem tudok visszaaludni. S olyankor jutnak eszembe leélt évtizedeim örömei-bánatai, azokat forgatom, élem újra. És elemzem, mit tehettem volna másként. A bánattal kapcsolatban kezdtem el számba venni azokat a pedagógus kollégákat, akikkel több, mint négy évtizedes pályafutásom alatt megismerkedtem, akikkel összebarátkoztam. Még a tartomány és a rajonok idejéből, majd pedig a megyésítés után. S ennél a lajstromozásnál döbbentem meg igazán. Nem azért, mert az egykori sorstársak nagy része már egy másik, (remélem) boldogabb régióból figyeli mostani ténykedéseinket. Tudom, a végső elmenetel elengedhetetlenül hozzátartozik a biológiai léthez, azon kár filozofálgatni. (Legfeljebb egy idő előtti, nekünk emberi léptékkel mérve korainak tartott „elszenderülés” az, amely kérdőjelet hagy az ittmaradottakban.) Hanem az volt az elképesztő, amikor számba vettem az időközben megszűnt magyar nemzetiségi tanintézeteinket, amelyekben az egykori kollégák évtizedeken keresztül oktattak. Azt a húsznál több I–IV. osztályos elemi és majdnem ugyanannyi általános iskolát vagy tagozatot, amely a megyéből egyszerűen eltűnt, felszívódott a semmibe. Viszonylag rövid történelmi idő, mindössze két emberöltő alatt. Nagyon egyszerű és könnyű lenne a tagadhatatlanul létezett nemzetiségi elnyomásra, az erőszakos elnemzettelenítésre kenni az egészet. De ha belegondolunk, a mi, az idősebbek életében az 1959-es iskolaegyesítéseken kívül nem történt olyan kirívó hatósági intézkedés, nem vezettek be olyan korlátozó törvényeket, rendeleteket (mint korábban a királyi, majd az Antonescu-diktatúrában), amellyel magyarázni lehetne tanintézeteink megszűnését. Berecz András, a nagy mesegyűjtő és -mondó első aradi fellépésekor az evangélikus templomban mondott egy találó megállapítást a jelenségre: „kigyomláltuk magunkat”. Igen, kigyomláltuk magunkat az önként vállalt, elfogadott beolvadás, a kitelepülés, az egykézés révén. És ha hozzáadjuk a kényelemből „szingliben” maradt leányainkat és fiainkat, meg a gyermektelen házaspárokat, akkor rájövünk a jelenség valós okaira.  Csupán abban a közösségben, ahova párommal pályakezdőként kikerültünk, mindössze három évtized alatt felszámolódott az a jól kiépült iskolaszervezet, amelyben négy iskola hat tanítója készítette fel a községközpont V. osztályába lépő magyar gyermekeket. Ebből az 1990-es évek végére mindössze egyetlen tanerős I–IV. osztály maradt! Azóta az is megszűnt. Mert elfogytak a gyerekek, elfogytak a magyarok a településekről. Ki beköltözött a városba, ki a temetőben nyugszik, ki pedig a határon túl kereste az érvényesülés útját. Kigyomlálták magukat a szülőföldjükről. És még hány helyen! A megyében egy jóval korábbi népszámláláskor még 20 százalék körül mozgott a nemzetiségünk aránya. A mostani statisztika szerint alig hét (!) százalék a magyarság a megyében. Hazai nemzetiségi szövetségünk egyik vezetője a tavalyi népszámlálás lehangoló eredményével kapcsolatban megjegyezte, hogy mindazok ellenére nem kell nemzethalált vizionálnunk. Igaz, de egyszer már meg kellene valamiképpen állapodnunk az egy évszázada tartó fogyásban. Ez viszont más, nem az én generációm feladata. Biológiailag semmiképpen, legfeljebb tanácsosként!