Lebegők

Nyári egyetemen vagyunk. Ez nem az itthoni, hanem az otthoni, ahol vannak innen is, onnan is diákok. Sokan nagyon értelmesek, talpraesettek. Az esti együttlétek alkalmával sokat beszélgetek velük a terveikről. Mi lesz egyetem után? Elmegyünk – válaszolják a legtöbben. Hova, miért? – kérdezgetem őket, és a válasz nagyjából ugyanaz. Még nem tudják,merre menjenek, de itthon/otthon maradni nem akarnak.

Az egyetemi évek alatt sokan tanultak már külföldön, sokuknak volt külföldi tanulmányi ösztöndíja, laktak már Londonban, Bécsben, Prágában. Mindenhol nagyon megtetszett valami: vagy a város, vagy az emberek, esetenként a másfajta megélhetési lehetőség. A legnagyobb dilemmájuk, hogy melyik idegen országban telepedjenek le. Van, aki elvarázsolva meséli, milyen csodás dolog, hogy úgy is dolgozhat, hogy közben folyamatosan utazik. Mert az interneten is végezhető munka ma már nem követeli meg a helyhez kötöttséget, nincsenek állandó munkahelyek és állandó munkatársak sem. Hol itt laknak, hol ott.

Na, de a párkapcsolat, a szerelem? – erősködöm tovább. Nincs. Nem fontos – hallom innen-onnan, de a legtöbbjük csak hallgat vagy talán nem is értik, mire gondolok. Nem merem megkérdezni, mi lesz a nősüléssel, családalapítással, hol eresztenek gyökeret.

Elmondják azt is, hogy haza nem mennek, mert ott nincsenek lehetőségek vagy egyszerűen csak unalmas. Pedig ott vannak a szüleik, barátaik vagy legalábbis valami ilyenszerűség. Okos fiatalok, több nyelven beszélnek, már több országban jártak, mint ahányba én valaha eljutok majd, de nem tartoznak sehová. Úgy érzem, mintha valódi cél nélkül lebegnének. Sajnálom őket, s féltem magunkat.

Magyari Sára