Március Budapesten

Gyermekkorom márciusai melegebbek voltak, mint az idei. Emlékszem nemzeti ünnepünkre, legtöbbször rövidnadrágban mentem, és a kokárdát az ingre tűztük, kis ködmönkét, vagy szvettert vittünk csak magunkkal. Változnak az idők, az éghajlat, a szokások, a politika.

Utolsó pesti márciusom, 1944-ben, egy kicsit hasonló volt az ideihez, háború dúlt, a nagy háború, ahol milliók pusztultak el, és gyönyörű városokból lett por és hamu. Akkor, március 18-án, német katonaság szállta meg a fővárost, minden utcasarkon fegyveres német őrszemet láttam, nem értettem, és kérdeztem apámat, mi ez. Biztonság, fiacskám, biztonság, mindenütt ellenség, védeni kell a hazát. A magyarság nagy része, bízott akkoriban a szövetségesekben, kiálltunk mellettük, és katonáink a „végső győzelemben bízva”  utolsó  csepp vérükig harcoltak az „igazságért”. Azóta óriási idő telt el, rengeteg minden történt, a világ többször is megváltozott, most épp a feje tetején áll, de egy dolog nem változott, valakik még mindig szeretnek háborúzni, előidézik, serkentik támogatják, és vágóhidra viszik az ártatlan tömegek legfiatalabb korosztályát. Saját bőrüket soha nem kockáztatják! Apám, az akkori „hűségéért” nagy árat fizetett, ennek egy részét én is megkaptam, de a sok rosszból sokat is tanultam.                                                                                                             

Ma is háború van, szerencsére még nem olyan nagy, de itt a szomszédban, szinte érezzük kellemetlen „leheletét”, és aki már átélt ilyesmit, az tudja, hogy ez a betegség nagyon fertőző, és nagyon gyorsan terjed.

Hűvös reggelre ébredtünk 15-én, da a hangulat gyorsan forró lett. Ezen a napon büszkeség magyarnak lenni, olvasom valahol, és tényleg, azt látom, hogy vírus ide, háború oda, óriási tömeg indult el, és a kokárdák sem hiányoztak. Idén szervezték meg a kilencedik Békementet, és ez most valóban a békéről szólt. A szervezők célja ténylegesen az volt, hogy egy közös nagy rendezvény, felvonulás keretében kihangsúlyozzuk, hogy a magyarság egy emberként kiáll a BÉKE mellett, és ellenez mindenféle háborút.

Láttam én már sok felvonulást, tüntetést, tömeggyűlést, de ennyi embert az utcán, és főleg Budapesten még nem láttam. A pestieken kívül rengeteg vidéki és sok-sok külföldi is jelen volt.

Orbán miniszterelnök ünnepi beszédét sokszor megismételte a magyar média, gondolom Erdély magyarsága is megnézte, meghallgatta, ahol ezt az adások lehetővé tették.

Részemről csak annyit, optimista hangú, bizakodó beszéd volt, melyből a közeledő választások előtti, „csillagok kedvező állását” is jelezni véltük, de az elkényelmeskedés óriási hiba lenne, mert a hazai ellenzék, és az Unió felől érkező nem túl baráti hangok bizonyítják, hogy a jelenlegi magyar kormányzásnak nagyon sok az ellensége. 

2022 áprilisa jelentős fordulatot hozhat a világ, Európa és nem utolsósorban a magyarság helyzetében. A világ népei rá kell végre döbbenjenek, hogy fegyverekkel nem lehet őket irányítani. Ennek helyébe a megértés, az együttműködés, a problémák közös megoldása kellene következzen. Ideje, hogy Európa magához térjen, mert az út, amelyen most járunk, civilizációnk pusztulásához vezethet. Magyarország még nem áll mindenben nyerésre, de az utóbbi évtizedekben már történt valami, ami reménykedésre ad okot. Legyünk igazságosak, és gondolkozzunk logikusan; erről az útról, most nem szabad letérni.

Ezek a gondolatok születtek bennem idén márciusban, szeretett szülővárosomban.