Meddő csodavárásunk

Meggyújtottuk a IV. adventi, a boldogság gyertyáját is. E napnak az evangéliuma nagyban segíthet bennünket abban, hogy közelebb kerüljünk a karácsony, a megváltás, Isten titkához – olvasható a szentírásban. 

A csodavárás végső, beteljesedő időszakában számot vethetünk magukban, mit várunk a karácsonytól. Néhány nap nyugalmat, pihenést az egész évi hajsza végén? Melengető, boldogító érzéseket, amelyek a gyermekkori meghitt, gondtalan karácsonyok emlékét idézik? A családtagjaink, szeretteink részéről várható ajándékok borzongató kíváncsisága tart a hatalmában? Az ünnepek előtti beszerzési, netalán anyagi gondok hagynak-e némi energiát a várakozásra, a csodavárásra? Talán a nagyünnepre hazalátogató, idegenbe szakadt rokonokkal, barátokkal való boldog találkozás izgalma csigáz fel?

Attól tartok, a legtöbben a fent említett hétköznapi várakozásban égünk, miközben figyelmünket szinte minden elvonja az igazi világosságról, az isteni üzenetről, az egymás iránti szeretetről. Mert ilyenkor, advent utolsó napjaiban, talán a szokásosnál is hajlamosabbak vagyunk az adakozásra: könnyebb szívvel lökünk a koldusnak alamizsnát még azzal a tudattal is, hogy azzal csak az őt „futtató” ügyeskedőt gazdagítjuk. Ilyenkor engedékenyebbek vagyunk a mellettünk sínylődőkkel, noha egész évben segítőszándék nélkül szemléljük szétszórt, céltalan életüket. És ilyenkor, advent utolsó napjaiban talán enyhülnek a testvéreinkkel, a nemzettársainkkal szemben feszülő ellentéteink is, hogy a szeretet ünnepe után újabb lendülettel, hévvel vethessük magunkat a testvérharcba. Mert a magyarnak sok ellenfele van, de legfőbb ellensége csak a magyar lehet. Nem véletlenül büntet bennünket a Teremtő jobban a negyvenéves rabságra vetett, pusztában tévelygett zsidóknál, akiknek küldött egy áhított vezért. Nekünk, kilencvenévi csapás, szétszórtság, tévelygés sem elég a tanulsághoz. Még mindig csak apró örömökre, gyönyörökre, előnyösen megszerzett javakra, egymással szembeni hatalomra vágyakozunk, várakozunk az adventi időszakban is. Ahelyett, hogy a valódi istenlátás bölcsességével, annak fényében végre felfedeznénk egymásban az együvé tartozó, sorsközösségre, dacszövetségre ítélt, elválaszthatatlan testvért. Mert „a világosság a világba jött, de mégsem ismerte fel a világ” – mondja Máté evangélista. Igaza van, mert amíg képtelenek vagyunk megvilágosodni egymásnak, felismerni egymásban az összetartó világosságot, ha abortusszal öljük meg a pusztából, a tévelygésből kivezetni hivatott Mózesünket, beteljesületlen, meddő, sőt reménytelen marad az adventi csodavárásunk.