Megáldott minket az Úr

Nem tudom, ki hogy van vele, de én úgy érzem, az utóbbi száz év történelme folyamán az Úr megáldott bennünket, erdélyi magyarokat olyan államvezetőkkel, akik szinte nyíltan felvállalják magyarellenességüket. A hozzám hasonló korúak, illetve az egy emberöltővel (25-30 év) fiatalabbak tanúsíthatják, hogy szinte több mint fél évszázadon át is olyan politikusok váltották egymást az ország élén, akikre csak negatív gondolatokkal és tapasztalatokkal emlékezünk. (Brătianu, majd Antonescu magyarellenességéről már csak a történelem vallhat.)

A kommunista diktátorok, Gheorghiu-Dej és Ceaușescu regnálása alatt történt meg Kolozsvár és Marosvásárhely elrománosítása, a Bolyai Egyetem felszámolása, a tanintézetek, kulturális intézmények összevonása. A Kárpátok „géniusza” avval (is) történelmi szereplővé vált, hogy saját értékelése szerint a kommunista párt „példamutató módon” oldotta meg a nemzetiségi kérdést az országban. Ennek eredményeként még etnikai nevünket is elvette, s lettünk mi a szocialista Romániában magyarul beszélő románok. A Trianoni békeszerződéssel és a nemzetközi megállapodásokkal ellentétben, ő kezdte meg a Székelyföld betelepítését moldvaiakkal. Az ő idejében történt meg a hazai németség szégyenteljes kiárusítása. Darabszámra. Még jó, hogy nem élősúlyra!

De nem jártunk szerencsével a diktátor közvetlen utódja, Ion Iliescu államelnöksége idején sem, hiszen már regnálása alatt történt a marosvásárhelyi véres március. Majd ő torpedózta meg a korábbi magyar tulajdonú ingatlanok visszaszolgáltatását, kulturális intézményeink önállósítását. (Lásd példaként a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumot, a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemet, a gyulafehérvári Batthyányi Könyvtárat, a Bolyai Tudományegyetemet stb.) 

S amikor a nagyon is felejthető Băsescu-érát követően azt hittük, hogy a jelenlegi államelnök személyében végre egy európai gondolkodású politikus került Románia élére, hamar rá kellett jönnünk, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál. Azt nem vártuk el, hogy kisebbségiként (szász) mellénk álljon, de azt igen, hogy az érvényes Alkotmány szellemében egyenlőként kezeljen minden állampolgárt. Minket is. Hogy ugyanúgy részt vegyen a mi ünnepeinken, mint a többségi nemzetén, hogy valamilyen nemzetközi fórumon állást foglaljon az őshonos európai nemzetiségek (közöttük az övé, a hazai szász és sváb) jogkövetelésének ügyében.

S hogy az elődök, vagy a mindenkori „ főnökök” példája ragadós, íme egy kisebb kaliberű politikus, Temesvár polgármestere is hasonló álláspontra helyezkedik. Az 1989-es események legutóbbi temesvári megemlékezéseire Dominic Fritz is meghívót kapott. A megemlékezők hiába várták, maga helyett egyik alpolgármesterét küldte el. Hogy több településen megtörténhetett (?) ugyanez, nem csodálnám. Itt viszont egy bánsági sváb (tehát kisebbségi) gyökerekkel rendelkező politikus tette. Akinek tudnia kell(ene), mit jelent a kisebbségi sors, mit jelent az évtizedeken, immár egy évszázadon keresztül másodrangú állampolgárnak lenni egy közös erőfeszítéssel felépített és működtetett hazában.