Mi az, ami érdekes?

Per Petterson norvég író aforizmáját olvastam a napokban. Meg is jegyeztem.

„Az az érdekes, ami megtörténhetett volna.”

Mint csaknem valamennyi aforizma ez is csak általánosságban igaz. Talán még annyiban sem, mert gyakran használjuk az aforizma tagadó változatát.

„Ami nem történt meg, az nem érdekes.”

 A ha-val kezdődő, múltat érintő mondatoknak, alig van jelentősége.

Lebegek a két mondás között kifeszített drótkötélen, azt is figyelembe veszem, hogy az érdekes jelző nem mindég használható. Vannak emberek, események, jelenségek, amelyek különlegesek, de jellemzésükre az érdekes jelző nem elég, vagy erkölcsi okokból kifolyólag nem indokolt. Egy háborúra, egy forradalomra, egy lázadásra nem mondjuk azt, hogy érdekes. Bár Hitlerről még ma is sokat írnak, nem helyes azt írni róla, hogy érdekes ember volt.

Az arányokra, a méretekre érdemes ügyelni.

A sípszó előtt – a Norvég–Magyar előtt írtam ezeket a sorokat – vagyok, a mérkőzés eredményére majd mondhatjuk, hogy érdekes. De az sem téved, aki így kezdi a mondatát: akkor lett volna érdekes ez a mérkőzés, ha más (ilyen és ilyen) eredmény születik. Nem erről írok, s abban sem vagyok biztos, hogy a norvég és a magyar szurkolók az érdekes jelzőt biggyesztik majd a mérkőzés eredménye mellé.

A mérkőzés megkezdődött; idegnyugtatóként egészen másról írok.

Történt velem valami, amit érdekesnek, vagy annál többnek is gondolok.

Több mint egy félévszázad után megtalált egy diákom. Vékony és rövid szálon szövődött közöttünk annak idején a tanár–diák kapcsolat, nem csoda, hogy meg is szakadt. Az összekötözött szálak gubancából, kibomlott egy másik szál is. Felismertem egy volt kollégát, aki a régi tanítványnak a diákja volt.

Ahogy mindez összeállt, érdekes lett. Sajnáltam, hogy évtizedeken át mi nem beszéltünk, nem leveleztünk, nem is tudtunk egymásról. Kiderült, mi hárman nagyon egyívású emberek vagyunk, egy húron pendülünk, olykor „okos” dolgokat mondogatunk, írogatunk egymásnak. Barátok lettünk.

Mondhatnám én azt, ha ez nem történik meg, az lett volna az igazán érdekes?

Minimális volt az esélye annak, hogy ez a hármas kapcsolat létrejön. Nem érdekes ez? Az lett volna az igazán érdekes, ha marad a feledés, a homály, ha nem történik semmi?

Így legalább mi hárman „szenzációsnak” értékeljük találkozásunkat. Mások számára? Akár így, akár sehogy sem, alakulnak a dolgok, teljes az érdektelenség.

Másoknak!

Talán le sem írom ezeket a sorokat, ha tanítványom férjétől, a „fafaragótól” – szívesebben használnám a fafaragóművész megjelölést – nem kapok egy érdekes ajándékot, egy míves faragású sulykolót.

De kaptam! Az lett volna érdekes, ha nem kapok semmit?

Kaphattam volna egy művészien kifaragott mángorlót.

Kaptam már korábban virágmotívumokkal körbefont kelyhet. Van már egy sarkom, egy falrészem. Vendégeim megállnak a faragások előtt. Van mellettük egy Zichy Mihály-grafika is.

– Érdekes!

Az! Pedig ez összeállt, megtörtént. Mégis érdekes?

Ha üres lenne a fal, képzelhetnék oda bármit. Az érdekesebb lenne?

Igaz, kaphattam volna sulykoló helyett egy mángorlót.

Törjem a fejem, mi lett volna az érdekesebb ajándék?

És egy leélt, vége felé közeledő életnél, érdekesebb lenne az, ami nem volt, de lehetett volna?

 Megszólalt a hármas sípszó! Érdekes eredmény született. Alakulhatott volna másképpen is a mérkőzés végkifejlete. Az érdekesebb lett volna? A norvégoknak, igen.

Milyen ez az írás? Az lett volna érdekes, ha meg se születik?

Lehetséges!

Bánnám!