Miért fontos a Szabadság-szobor?

Nem tudom, ki hogy van vele: számomra rokonszenves, ha valaki – átlagember, politikus, akárki – beismeri régebbi tévedését, ezzel mintegy megkövetve az utókort. Főbenjáró bűnök esetén aligha nyerhet ugyan feloldozást, de gondoljunk arra: ki nem követett el életében kisebb-nagyobb hibát, néha akaratlanul, ki nem tévedett bizonyos események megítélésében?

Markó Béla szenátor 2004-ben, a Szabadság-szobor újraállításakor a hazai magyarság legnagyobb szervezetének első embere, a későbbi miniszterelnök-helyettes hétfőn este, az aradi színház közönsége előtt bevallotta: nem volt igaza, amikor az aradiak a Szabadság-szobor visszaállítását szorgalmazták, s ő nem értette meg rögtön ennek valódi fontosságát és jelentőségét.

A történetet így mesélte el:

– Ez a szobor volt az elmúlt 25 esztendőben a mi igazi próbatételünk. Itt egyfajta vallomással élek: nekem személyesen mindenképpen nagy próbatételem volt. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele. Akkor találkoztam ezzel a feladattal, 1989 után, hogy a Szabadság-szobrot vissza kell állítani, amikor az érdekképviseleti munkára, harcra, áldozatra vállalkoztunk. Ekkor szembesülnöm kellett az aradiak fontos, egyértelmű akaratával, hogy a Szabadság-szobrot, amelyből kimagaslik Hungária, a magyar szabadság és hát mindannyiunk szabadságának jelképe, vissza kell állítani. Nem tudom, hogy akkor, 1989 után másutt Erdélyben hányan ismerték ennek a szobornak a történetét. Azt sem, hányan hittek abban, hogy ez a magyar történelmet, de általános magyar szabadságszeretetet is üzenő szobor visszaállítható lesz-e a mi korunkban. Az aradiak hittek ebben, teljes meggyőződéssel, hittek abban, hogy a szobor visszaállítható. És ezért kell nekünk az aradi példáért köszönetet mondanunk. Amikor politikai munkára vállalkoztunk, azt hittem, hogy elsősorban pragmatikus céljaink vannak, hogy a legfontosabb egy iskola – például Aradon, vagy az egyetemi oktatás, az önkormányzatiság, az autonómia –, a fontos, és azt gondoltam, hogy ahhoz képest egy szobor visszaállítása egy szimbolikus cél. És nem így van! Az aradiak megtanítottak engem és mindannyiunkat arra, hogy nem így van. És időközben, látván az aradiak kitartását – ezért is mondom, hogy vallomással tartozom – valamikor a kilencvenes években elkötelezett hívévé váltam az aradiaknak is, a Szabadság-szobornak is, mert el kellett hinnem, hogy itt nem egyszerűen egy remekműről van szó, hanem arról, hogy nekünk vissza kell szereznünk a múltunkat. S ha ebben az országban nincsen jogunk ahhoz, hogy saját szobraink legyenek, ha nincs jogunk ahhoz, hogy a saját múltunk ott legyen a köztereken, és ne várárokban, pitypangok és gyíkok között heverjenek ezek a gyönyörű szobrok, akkor újra kell gondolnunk mindent, újra kell gondolnunk, hogy politikai eszközeink érnek-e valamit. Ez a szobor volt ennek a próbája. S azáltal, hogy ezt az erős magyar történelmi üzenetű szobrot itt, Aradon, vissza tudtuk állítani, bebizonyítottuk, hogy a kishitűeknek nincs közöttünk helye, nincs helye köztünk a kishitűségnek, és bebizonyítottuk: érdemes hinni abban, ami pillanatnyilag megvalósíthatatlannak látszik. Hányszor és hányszor keseredtem el, arra gondolva, hogy sikerül-e e szobrot visszaállítani, amíg a minorita templom udvarán megláttam ezt a hatalmas szoborcsoportot, amelynek szétszedve is ilyen szuggesztív ereje van. Vajon sikerül-e újból felállítani? Elkeseredtem többször is menetközben, amikor az akkori román miniszterelnök, valamikor 2003 őszén, azt mondta: „amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni!” És 2004 áprilisában – szintén ő volt a miniszterelnök – ez a szobor állt. Ez nagy tanulság mindannyiunknak, azoknak, akik kishitűek, akik nem hisznek abban, hogy a tisztességes célokat meg lehet valósítani. Ezt szeretném megköszönni az aradiaknak, hogy bizalmat adtak mindannyiunknak, és bebizonyították, hogy tisztességes célokért érdemes dolgozni. És itt mindenről szó van, ami a közeljövőben számunkra fontos. Köszönöm Arad példáját.

Amikor Markó Béla az „aradiakról” beszélt, nem említve neveket. Ha egyet kellene megnevezni közülük, az bizonyára Tokay György egykori parlamenti képviselő volna. Akkor mondta az aradi lapnak, hogy „a Szabadság-szobor állni fog!”, amikor, egy adott pillanatban, minden veszni látszott az ügyben.

Ha valaki megérdemelte a jubileumi emlékérmet, az ő.