Milyen a valódi diktatúra?

Aradi városnézés közben egy anyaországi turistacsoport egyik tagja séta közben avval magyarázta az áprilisi választások váratlan eredményét, hogy a fiatalság meg akart szabadulni a diktatúrától. Általában nem állok le vitatkozni egyetlen csoport tagjával sem, ezért nem kérdeztem vissza: Tudja-e, hogy mi a valódi diktatúra? Ugyanis középkorú lévén, legfeljebb óvodás, maximum kisiskolásként élte meg a magyar, immár puhábbá szelídült kádári kommunista rendszer utolsó éveit. A korábbi időszakról, a Rákosi-korszakról, vagy a Kádár-kor halálbüntetésekkel teli első éveiről valószínűleg semmiféle információval nem rendelkezett. 

Akkor honnan tudná, milyen volt a romániai szocialista diktatúra pokla? Az a rendszer, amelyből a rendszer haszonélvezői és az elkötelezett kommunisták kivételével mindenki menekült volna. Aki tehette, vagyonosabb külföldi rokonok segítségével fejkvótáért megvásárolta a szabadságot a román államtól. Akkoriban darabszámra „keltek el” márkaezrekért a németajkúak, mint a vásárban a barmok. 

Azok közül, akiknek nem voltak németországi rokonai, a bátrabbak a Dunát átúszva, esetleg vonatok alvázába kapaszkodva, aknásított határsávon átvágva, tehergépkocsikban napokig ládák, zsákok közé bújva menekültek. Avagy lopott mezőgazdasági repülőgépen a határsávok fölött navigálva szabadultak, mint tették a neupanáti (Horia), a köznyelvben „nemzetközivé” előléptetett reptérről indult kétségbeesettek. 

S ha valaki azt hiszi, hogy csak a rendszer kizsákmányoltjai intettek búcsút a szülőföldnek, az nagyon téved. Még a kommunista rendszer haszonélvezői közül is többen választották az emigrációt. Ne feledjük, a rettegett Securitate egyik parancsboka, Pacepa tábornok is úgy itt hagyta „hőn szeretett” és addig féltve őrzött pártfőtitkárát, mint tette azt a szólásmondás szerint Szent Pál is egy egész néppel. Vagy tette azt a kommunizmus szülőföldjéről, a Szovjetunióból Szvetlana Alilujeva, a rettegett Joszif Viszárionovics Sztálin leánya atyja halálát követően. Pedig egyikük sem panaszkodhatott arra, hogy nem volt mit aprítaniuk a tejbe! 

De elmenekült a kommunista „aranykorba” lépett országunkból Nadia Comăneci, a sokszoros olimpiai bajnok tornásznő is. Pedig ő valóban díszes „bokréta” volt Románia kalapján. És mellette említhetném az értelmiségieket, Goma és Petre Dumitriu írókat, vagy Mircea Crișant, a román kabarészínház utolérhetetlen színművészét. Még hosszan sorolhatnám. 

Szóval menekült a diktatúrából ki merre látott, mert kék színű útlevelet csak a kiváltságosok kaptak, illetve azok, akik aláírták együttműködési beleegyezésüket a román politikai titkosrendőrséggel. 

Magamban hasonlítgatom a romániai helyzetet az elmúlt másfél évtizedes anyaországival. Onnan magyarként bejárhattad a világot, anélkül, hogy az állam beleszólt volna utazásaidba. Ha jól számolom, legalább annyi ellenzéki médiaforrás (tévécsatorna, nyomtatott sajtótermék) volt az országban, amennyi a kormánynak. És azt nem cenzúrázta senki, annak tartalmáról nem kellett számot adni senkinek. Még az államvezetőket is büntetlenül gyalázhatta akárki. Vajon lehetséges lett volna egy diktatúrában? 

Az említett beszélgetőpartneremnek és az általa említett fiataloknak egyetlen percet sem kellett megélniük egy valódi diktatúrában. Ők csak szajkózzák azoknak a minősítését, a tartalom nélküli szövegét, akiknek a begyükben volt a magyar nemzeti politika, a kitörni igyekvés a globalizmus szorításából. 

Szóval a magyar fiatalok a diktatúra ellen szavaztak? Azt hiszen, a jelek szerint most, a jelenleg regnáló rezsimben valószínűleg majd néhány hónap múlva megtapasztalhatják az egyszemélyes diktatúra következményeit. Adná a Mindenható, hogy ne legyen igazam!