„Mint oldott kéve”?

Egy évszázadnál hosszabb kisebbségi létünkből az utóbbi három és fél évtized volt az, amely hirtelen gyorsvonati sebességre kapcsolta hazai nemzetiségünk számának fogyását. Ez idő alatt az erdélyi magyarságból a korábbi évtizedek sokszorosa hagyta el szülőföldjét. Elsősorban az ifjabb nemzedék. De felgyorsult az itthon maradtak beolvadása, az elnemzettelenítés folyamata is.  Ez utóbbi (sajnos) azt jelenti, hogy a hatalom erőszakos kísérletei elleni, évtizedeken keresztül tapasztalt gerinces, dacos ellenállással ellentétben, romániai magyar nemzetiségünk tagjai sokkal könnyebben mondanak le nemzetiségi mivoltukról, vállalják a beolvadást, mint korábban a diktatúrák (királyi, Antonescu, kommunista) alatt bármikor.  Költői megfogalmazás szerint, „mint oldott kéve” szóródik szét nemzetiségünk. Idehaza és a nagyvilágba egyaránt. 

Az én, mintegy két és fél, három emberöltőt felölelő életem alatt szinte felére fogyott a romániai magyarság száma. A legutóbbi hivatalos népszámlálási adatok szerint már alig „ütjük” a milliót. Berecz András, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas előadóművész, mesemondó, folklórkutató találóan fogalmazta meg egy aradi vendégszereplésekor az anyaország határain kívül végbemenő jelenséget: kigyomláljuk önmagunkat a szülőföldről. 

A fenti gondolatok foglalkoztattak néhány napon keresztül, miután találkoztam és elbeszélgettem egy régi ismerősömmel. Hárman vannak testvérek, immár hárman háromfelé. Harminc éve az aradi magyar közösség számát gyarapították. Most? Egyikük Németországban, két gyermeke van, német iskolát végeznek. A másik testvér csak egy határon lépett át, az anyaországban két gyermeket nevel. (Őket legalább családja anyanyelvén!) Az itthon maradt testvér házastársa többségi nemzetbeli, gyermeke nem magyar nyelvű iskolába jár. Számolom, hogy nemzetiségi közösségünk elveszítette három ígéretes, fiatal, nemzőképes tagját, de azok valamennyi leszármazottját is. És hány ehhez hasonló esetet tudnék sorolni? Még a saját családomból is.

Őszintén bevallom: nem tudom, mi lehet a megoldás e folyamat megállítására. (Visszafordítása lehetetlen!) Talán mifelénk nem elég erős a családi kötődés? Vagy erősíteni kellene az iskolai nevelést a szülőföld iránti szeretetre, megbecsülésre? Talán fel kellene éleszteni a kommunista internacionalizmus, most a globalizmus által száműzött, megfojtott transzilvanizmust? Evvel párhuzamosan arra mindenképpen szükség lenne, hogy bővítsük, kitágítsuk a szülőföldön való érvényesőlés lehetőségét. Azért, hogy a fiatalok ne érezzék úgy: mifelénk csak a jóléti társadalom morzsáit csipegethetik. És stratégiát is ki kellene dolgozni, hogy megállíthassuk a szürkeállomány elszívását, a nemzetek, nemzetiségek legtehetségesebbnek ígérkező tudósainak, művészeinek, sportolóinak elcsábítását. Mint tették és teszik mindmáig a nagy gazdasági és kutatási potenciállal rendelkező államok és világcégek. Vajon lehetséges lenne?

Milyen jó lenne megélni, hogy a fiatal nemzedék idehaza, szülőföldjén lássa biztosnak önmaga jövőjét!