Mire legyenek büszkék?       

Annak idején, még a diktatúra alatt kötelező volt az oktatásban a nemzeti büszkeségre nevelés. A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésében ezt a történelmi hagyományok hangsúlyozásával, de főképpen az ország „ragyogó” eredményeinek kiemelésével tették. Ezt a nemzeti büszkeséget kellett volna sulykolni a fiatalokba, nehogy eszükbe jusson a Nyugat felé kacsingatni, netalán legálisan vagy illegálisan elhagyni a földi paradicsomként nekik lefestett országot. A kommunista propaganda eredménytelensége nyilvánvaló lett. 

1989 után ugyanis azonnal megindult a tömeges kivándorlás Romániából. (Erről jutott eszünkbe az a korabeli vicc, miszerint a párttagjelölt arra a kérdésre, mit tenne, ha megnyitnák a határokat, azt válaszolta, hogy felmászna egy fára. Nehogy eltapossa a kifelé igyekvő tömeg.) Az optimista statisztikák szerint mindeddig három, a valósában mintegy ötmillió román állampolgár kerekedett fel, s hagyta el szülőhazáját. Közülük nagyon sokan új hazát választottak, nem is akarnak visszatelepedni a Kárpátok köré. Ez az ország számára a szomorú valóság! 

Barátaimmal elemeztük a helyzetet. Azt taglaltuk, mik lehetnének a nyomós indokok, amelyek visszacsábítanák a kivándorolt tömegeket. Megegyeztünk abban: az anyagiak semmiképpen, a volt szocialista országok egyike sem veheti fel a versenyt a Nyugat gazdasági fejlettségével. Bár e téren vannak biztató jelek. Hallottam olyan hazai magánvállalatokról, ahol a jó szakemberek a nyugatihoz erősen közelítő, több ezer eurós bérezést kapnak havonta. Ismerek olyan családokat, amelyek megengedhetik maguknak az évi nyaralást rangos színvonalú üdülőhelyeken. Mások egy-egy nyugat-európai jelentős színházi előadásra vagy sporteseményre válthatnak jegyet. Tudok olyan egyetemi hallgatókról, akik a legjobbak között jegyzett tanintézetekben nem ösztöndíjasként szereztek, szereznek diplomát. 

A társaságból valaki a hazacsalogatásra felvetette a nemzeti büszkeségre apellálás lehetőségét. Arra valamennyien csak nemlegesen ingattuk a fejünket. Mire is büszkélkedhetnénk a jelenkori Romániában? Az országban évtizedek óta szinte állandó a politikai instabilitás. Az 1989-es változás óta megválasztott államelnökeink regnálása fiaskóval végződött. Az ország élére került kormányok egyikének sem sikerült gazdasági stabilitást teremtenie. Fellendülést nem is említve. A statisztikai adatok szerint az Európa Unióban hónapok óta Románia vezeti az inflációs rátát. Az államadósság az egekbe szökött. Az országban hónapok óta kormányválság van, s még csak kilátás sincs arra, hogy rendeződne a helyzet. Közben pedig az EU-s pénzek felhasználás nélkül úsznak le a Dâmbovițán. 

És ugyan mire büszkélkedhetne az ország? Arra, hogy legalább egy évtizede nem tudja összekötni a fővárost Európával egy összefüggő autópályával? Vagy szűkebb pátriánknál maradva, hogy az Arad–Nagyvárad közötti négysávos autóút évek óta nem haladt túl a tervezés fázisán?  Hogy vonataink átlagsebessége még mindig 45 km/h alatt van? Ezért a tőlünk 50 kilométerre fekvő Temesvárra két és fél óra alatt lehet eljutni? Avagy arra, hogy Aradon az éveken keresztül épült, a Șaguna (Választó/Varjassy Lajos) utcát és Zsigmondházát összekötő Maros-hidat elkészülte után hónapokon át javítgatták, míg sikerült (úgy-ahogy) átadni a forgalomnak? (A kínaiak annyi idő alatt 32 kilométer hosszúságú hidat építettek egy tengerszoros fölé.)  Sajnos, nekünk nincs miért fél téglával döngetnünk a mellünk!

Elárulom: én már annak is örülök, hogy egy-egy sporteseményen a diaszpórában élők elmennek szurkolni, s nemzeti színű lobogóval a kézben hangosan biztatják sportolóinkat. Az ő gyermekeik már azt sem fogják!