Mit esznek a csigák?

Vajon mit esznek a csigák? Gondolt-e valaha erre bármely hétköznapi halandó? Mert én nem. Csak most, hogy láttam egy képen egy csigát, amint friss málnaszemet nyalogat, feltettem magamnak a kérdést: mit ehetnek a csigák? Ugyanis rengeteget kell enniük, mert hatalmas energiára van szükségük. Hátukon cipelik a házukat. Behúzzák a farkukat, és egy mukkot sem szólnak. Csak csúsznak-másznak...

Míg ezen a világrengető kérdésen töröm a fejem, eszembe jut néhány furi, elnézést, fura gondolat. Legutóbbi kemény fejtörőm az, hogy miért tört be vasárnap éjjel öreg kocsim szélvédője? Hogy a cserére feláldozzam fél nyugdíjamat? Igaz, nem vittem be a garázsba. Egyetlen oka ennek: nem fért be. Ott áll ugyanis családunk értékesebb, fiatalabb járgánya. Emiatt egy szavam sincs.

Ezt a vén szürkét immár negyedszer éri csapás. Először és másodszor egy-egy háztetőről lezúduló jeges hótömeg horpasztotta be a tetejét, zúzta apróra a szélvédőjét. De akkor még érvényes Casco biztosítása volt. Harmadszor egy beton villanyoszlop döntött úgy, hogy ne közelítsen hozzá túlságosan – benyomta kegyetlenül a vezető melletti ajtót. De még akkor is élt a Casco. Mára biztosítás nélkül maradt. Egy 15 éves benzinszekérnek már senki sem ad Cascót elfogadható áron.  Hadd törjön be a szélvédője! Hadd fizesse ki érte a tulajdonos nyugdíjának a felét! Vagy inkább ne is üljön gépkocsiba! Sőt, ne is parkolja le az utcán a szomszéd ház előtt, amely meglehetősen omladozó.

Jóhiszeműen arra gondolok, hogy az a fél tégla, amely a végzetes csapást mérte a szélvédő felső részére, és napokig ott hevert az aszfalton a jármű előtt, ártatlanul, mint egy piros naposveréb, a szomszéd házról hullott alá egy nagyobb szellő simogatása nyomán. (Figyelő, kutató tekintetemet ezerszer végigpásztáztam az épület homlokzatán: semmi árulkodó nyom!)

Ha kissé rosszabb hiszeműen figyelek a tényekre, arra gondolok, hogy egy rosszakaróm akarta kihangsúlyozni felém irányuló érzéseit. Ez a feltételezés is ugrott, ugyanis, úgy tudom, hogy nincsenek rosszakaróim. Sem a szomszédban, sem pedig messzebb.

Marad a legkézenfekvőbb forgatókönyv. Felvetődik a költői kérdés: miért lakom a városközpontba vezető utcában, és miért ott parkolom éjjel a kocsimat, ahol elhalad a strand sötét lokáljaiból alkoholgőzös mámorban tovatántorgó alakok cikkcakkos menete? Akik, biztosan, nem is akarnak bántani senkit, semmi esetre sem egy 15 éves szürke négykerekűt. Csak egyszerűen valami bravúrral akarják magukra vonni viháncoló „hölgytársaságuk” figyelmét. Mert más erény, pillanatnyilag, nem áll rendelkezésükre. Ezért törték le a múltkor ismeretlenek egyik szomszédom kocsijának oldaltükrét, s hajlították be 90 fokkal egy másik, közelben lakó autójának égbetörő rádióantennáját.

Állok az ablakban, kikönyökölök, figyelem az utcát. Annyira világos van! Megkérdezem magamtól, vajon miért vágták ki a házunk elől kedvenc akácfámat, és ültettek helyére egy satnya tuját?  Erre sem próbálok magyarázatot találni. Marad a már klasszikusnak számító örök kérdésem: vajon mit esznek a csigák?