Alapjáraton optimista vagyok, ezért is hiszem, hogy sosem késő, semmihez. Most, amikor már egyre több közeli és távoli ismerősöm gyógyult ki a COVID–19-ből, most, amikor már nem csak nekem, hanem mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki minden bizonnyal elkapta a vírust, és így vagy úgy, átesett rajta, most már aligha van köztünk olyan, aki még mindig azt hiszi, valaki kitalálta ezt az egészet, a vírus nem is létezik.
A legfontosabb, ugye, ebben a helyzetben (is) az erős immunrendszer, aminek az alapja a lelki béke, a psziché egészsége. Ezt megőrizni a mostani hétköznapokban, azt hiszem, kész csoda. Akkor, amikor nem tudunk egyébről beszélni. Akkor, amikor a sajtó – írott, nyomtatott, elektronikus egyaránt – hatalmas címekkel tudatja nap mint nap a lehető legnegatívabb előrejelzésekkel, kemény, sötét, nyomatékosan óriási betűkkel írt csúnya (hogy szépen fogalmazzak!) szavakkal, hogy mekkora veszélyben vagyunk, és ha nem úgy, ahogy ők, akkor nekünk annyi. Őszintén, én már nem tudom hogyan ennél jobban? Tegyek fel két maszkot? Kézfertőtlenítőt öntsek a kesztyűbe, és úgy használjam? Március óta azt látom, hogy a közvetlen és tágabb környezetemben is mindenki fegyelmezetten, kötelességtudóan betartja a szabályokat, függetlenül attól, hogy nem kap levegőt a maszk alatt, hogy kicsattog az arca tőle, vagy fuldoklik néha az elhasznált oxigéntől – hisz napi 8 órában nem szabad levegye. Számomra sosem volt kérdés: a szabály az szabály, egyetértek vele vagy sem, nem véletlenül van, azt be kell tartani – vagy megszegni, de ez nem az a történet.
Lassan egy éve, hogy hivatalosan is köztünk van az új koronavírus, és mindannyiunk életét felbolygatta, istenesen átírta a hétköznapokat, ellehetetlenítette jövőképünket. De nem maga a vírus. A tőle való félelem az, ami megbetegít, és nem túlzok, ha úgy fogalmazok, hogy esetenként a sírba tesz. Szakemberek erősítenek meg abban, hogy a félelem minden betegség melegágya. Azt mondják a nagyok, akik az országot vezetik, hogy mindent megtesznek azért, hogy mi, az állampolgárok egészségesek maradjunk. Én az ellenkezőjét látom, és most magam ellen beszélek: március óta nem láttam pozitív hangvételű újságcikket, bejegyzést, terjedelmes írást vagy röpke szösszenetet a témában. Hogyan lehet a mostani helyzetről pozitívan nyilatkozni? Ugyanannyi erő- és energiabefektetéssel lehet fogalmazni kevésbé pánikkeltően, vagy egyáltalán nem pánikkeltően, mint negatívan. És itt a sajtónak hatalmas szerepe és felelőssége van. Újságíróként én is megkapom ugyanazokat a közleményeket, amiket a térségemben minden kolléga, és ordítani tudnék, amikor azt látom, hogy egy borzalmas passzust, részletet kiemelve adják címnek a legrosszabbat sejtető szavakat akkor, amikor az lenne a cél, hogy tényszerűen tudósítsunk.
Hogy vírus van, ez tény. Hogy fertőz, az tény. Hogy terjed, az tény. Hogy félünk, mert megfélemlítettek, az is tény. De most már le kéne állni. Mert sosem késő. Lehet, álomvilágban élek, de szerintem meg lehetne valósítani, hogy a mindennapjaink ne a koronavírusról szóljanak, ne a rettegésről, az ismeretlentől való félelmeink domináljanak. És ebben hatalmas szerepe kellene legyen a sajtónak. Mert hiszem azt, és tudom, hogy minden kellemetlen információt, tényt lehet úgy tálalni, hogy ne tiporja még jobban a padló alá lelkiállapotunkat. Mert az egészséges, erős immunrendszer alapja az egészséges psziché, a mentális egészség. A helyzet szomorú. Az a helyzet szomorú, hogy nap mint nap azt érezzük, ez a pánikkeltés szándékos. De még mindig nem késő leállni!
Hozzászólások