NATO-főtitkár

Klaus Iohannis hivatalosan is bejelentette, hogy visszavonja jelölését a NATO főtitkári tisztségére. Nem is tehetett mást, jelöltségét már senki sem támogatta, miután néhány nappal korábban Orbán Viktor kormányfő és Peter Pellegrini államelnök hivatalosan is bejelentették, hogy Magyarország és Szlovákia is Mark Rutte ügyvivő holland miniszterelnököt támogatják. Korábban ugyanis Magyarország és Szlovákia Iohannist támogatta, de diplomáciai egyezkedések nyomán megváltoztatták álláspontjukat.

Iohannis eleve túl későn jelentkezett, reális esélye sosem volt, hiszen nem egyezkedett a potenciális szövetségesekkel a támogatásról, jelölése meglepte a NATO-tagországokat. Legtöbben már akkor a holland politikust támogatták, beleértve a meghatározó USA-t. Mert a NATO-ban egyértelműen az USA a csapatkapitány, semmi sem történhet Washington jóváhagyása nélkül.

Rutte lesz tehát a NATO új főtitkára, miután a tisztséget jelenleg betöltő norvég Jens Stoltenberg mandátumát kétszer is meghosszabbították általánosan elfogadható utód hiányában. Az észak-atlanti katonai szövetségen belül is jelentősek a törésvonalak, főleg az Oroszországhoz fűződő viszonyt illetően, mindenekelőtt a megalkuvó nyugati és a keményvonalas keleti országok között. 

A kelet-európaiak általában (a magyarok kivételével) keményvonalas oroszellenes politikát szorgalmaznak, ami szálka a megalkuvó nyugatiak szemében. A nyugatiak mindent bevetettek, nehogy kelet-európai kerüljön a NATO főtitkári székbe. Az Ukrajna elleni orosz agresszió kiélezte a már korábban is meglévő ellentétet, sőt, némi átcsoportosítást is hozott. A skandinávok egyre inkább a keletiek keményvonalas oldalára állnak az orosz agresszivitás megfékezésére, s a britek is héjáknak számítanak. Tavaly például a Fehér Ház ezért utasította el – Párizs és Berlin erőteljes nyomására – az akkori nagy favorit, Ben Wallace brit honvédelmi miniszter NATO-főtitkári jelöltségét, vagy Mette Frederiksen dán miniszterelnök asszonyt. Holott nem is annyira „héják”, mint például Kaja Kallas, Észtország miniszterelnök asszonya, az EU-s külügyminiszteri tisztség várományosa vagy Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter, kiknek neve szintén felvetődött.

Iohannis amolyan köztes megoldásnak tekintette magát a nyugati megalkuvók és a keleti keményvonalasok között. Az orosz agresszió kezdete óta Románia minden szükséges segítséget megadott Ukrajnának, sőt, a más országok által nyújtott katonai segítség jelentős része Románia területén keresztül jutott el Ukrajnába. Mindezt viszont csendben tette, Iohannis ritkán és megfontoltan nyilatkozott, Ukrajna támogatásának fokozására pedig nem indított nyílt kezdeményezést, mint a többi keleti ország. Csehország, Lengyelország és a baltiak például már két éve lobbiznak Washingtonban és a nyugati fővárosokban, hogy minél több és minél erősebb fegyverrel segítsék Ukrajna honvédő harcát, Románia viszont csak Biden személyes felszólítására döntött az egyik Patriot rakétavédelmi rendszer Ukrajnának való átadásáról. A többi kelet-európai politikushoz képest Iohannis tehát mérsékeltnek számít, viszont rátermettebbnek és elkötelezettebbnek, mint a minden szempontból csapnivaló Rutte. Párizs és Berlin lobbizása nyomán Washington mégis a holland politikust támogatta, holott Hollandia a mai napig sem teljesítette a NATO 2014-ben konszenzussal elfogadott célját, hogy GDP-je legalább 2%-t védelemre fordítsa. Rövid megszakításokkal Rutte 2012 óta folyamatosan Hollandia kormányfője volt, bőven lett volna ideje teljesíteni annak a katonai szervezetnek a célkitűzéseit, amelynek főtitkári tisztségére pályázik.