Nem csak kenyérrel

Meglátja, nem lesz ennek jó vége, mondja a szomszéd. Harminc-valahány éves, munkásember létére márkás kocsival jár, és még soha nem volt szavazni. Tüntetni se, de azért megvan a véleménye.

Most az, hogy „nem lesz ennek jó vége”.

Hogy miként végződik a két táborra oszlott országban a súlyos széthúzás, senki nem tudja. Lehetséges forgatókönyv sok van. De ha jól végződik is (őszintén szólva nem tudom, milyen lehetne az), akkor se végződik jól, mert az eddigi kárt is nehéz lesz felszámolni – és itt a hatalom iránti bizalomvesztésre, a külföld előtti presztízsveszteségre gondolok elsősorban. Ha a bizalomvesztésnek, elméletileg, csekély az anyagi vonzata, az országimázs romlása akár komoly következményekkel járhat: a külföldi tőke kerüli a bizonytalan, „balhés” helyeket, s ha igaz, amit egyesek mondanak, hogy egy százmillió eurós, Romániába tervezett befektetésnek rögtön más helyet keresnek a beruházók, máris megvan a baj. S még nincs vége.

A Romániában a diktatúra megdöntése óta példátlan méretű tömegmozdulás

különös körülmények között következett be. Gondoljunk bele: a hatalomra jutott szociáldemokraták kormányzásuk mindössze egy hónapja alatt nem akármit vittek végbe: növelték a kisebb nyugdíjakat (a nyugdíjpont értékének emelésével, bizonyos taksák eltörlésével), emelték a minimálbért, a helyi közigazgatásban dolgozók fizetését, lényegesen a művészek bérét, ingyenes vasúti utazást biztosítottak az egyetemistáknak, közben ösztöndíjukat is emelve, pénzt adnak a kisvállalkozóknak, és folytathatnánk.

És – ez a mondat már egy kormánytag vagy pártvezér szájából hangzik el – hogyan köszöni meg jóságukat az istenadta nép? Az utcára vonulva hőbörög holmi kormányrendeletek miatt, visszavonásukat követelve, Uram’bocsá, helyenként (bár a csütörtök esti tüntetéseken már kevésbé) még a kormány lemondását is.  

A kormány azonban, a dolgok jelenlegi állása szerint dehogy is mond le, a nyilvánvalóan inkonpetensnek bizonyult igazságügyi és belügyminiszterét se kívánja meneszteni, az ominózus rendeletek visszavonásáról se akar hallani. És folyik a kötélhúzás, az egyik végén a kormány, a másikon az utca, az elnöki hivatal, a főbb igazságügyi szervek, s részben a parlament. A mérkőzés javában folyik a példátlan belháborúban, de örökké nem tarthat, az egyik félnek végül el kell esnie, s be kell látnia vereségét. De melyiknek? Ki bírja tovább, ki adja fel?

A jelenlegi helyzet, a tömegek utcára vonulása egy bibliai mondást juttat eszünkbe: nem csak kenyérrel él az ember. Most nem a kenyér a tét, hanem az, ami azon túl van és szintén elengedhetetlen a méltó emberi élethez.