Nem okulunk!

Gondolkodom és rájövök: rosszul fogalmaztam meg a címet. Nem mi, az emberiség túlnyomó többsége, a sokmilliárdnyi közember nem okul a mintegy ötezer éves írott történelmünk tapasztalataiból, hanem mindenkori vezetőink jó része.  Azok, akik demagóg szólamokat hangoztatva feláldozzák akár saját népüket személyes ambícióikért, avagy az anyagi haszonért. 

Szomszédunkban immár évek óta folyik egy olyan testvérharc, amelynek pontos személyi és anyagi veszteségeit még megbecsülni sem tudjuk. Állítólag az emberi veszteség már meghaladja a kétmilliót, az anyagi veszteségek pedig néhány háborús övezetben a második világháborús pusztítások mértékéhez közelednek. Miközben emberek százezrei válnak földönfutóvá, a fegyvergyárak tulajdonosai mesés hasznot vágnak zsebre minden egyes kilőtt puska- és ágyúgolyóért, lelőtt vagy felrobbantott drónért, rakétáért, kilőtt tankért vagy ágyúütegért. És minden elpusztított harcosért is, hiszen a helyére kerülőnek a hadvezetés teljes ruházatot és harci felszerelést kell hogy biztosítson. És az sem olcsó mulatság! 

Feltehető a kérdés: alakulhatott volna, alakulhatnának kedvezőbben is a világban kirobbant konfliktusok? A válasz egyértelműen igen. Erre még akár újkori történelmi példákat is lehetne hozni. Az egyik. 1940-ben a Szovjetunió megtámadta Finnországot egy számbelileg és felszereltségben a finnt sokszorosan felülmúló hadsereggel. Az északi ország hadserege csodával határos módon megállította ugyan az inváziót, hatalmas veszteségeket okozva a támadóknak, de utána azonnal békét kért, mert az ország vezetése nem akarta feláldozni a népét egy számára kilátástalan vérengzésben. És egyetlen finn sem tartotta árulónak országa vezetőit. 

Másik Példa Csehszlovákia. 1938-ban a Müncheni Egyezmény aláírását követően a józanul latoló cseh államfő parancsban adta ki az ország hadseregének, hogy ne álljon ellen a Szudéta vidékre bevonuló német hadigépezetnek. Egyetlen csehszlovák katonának sem kellett meghalnia egy eleve reménytelen fegyveres összetűzésben. 

Íme példák arra, hogy miként gondolkodtak a felelős államférfiak saját népük sorsáról. Nem úgy, mint azok az államvezetők, akik felelőtlenül indították meg hadseregüket. Ők nem vették figyelembe a történelem intő példáit. Ideológiai elvakultságuk, hatalmi gőgjük, az ellenfél (ellenség?) emberi, gazdasági, morális kapacitásainak nem ismerete következtében.

Erről minden történelmet ismerőnek Hitler Szovjetunió elleni háborúja jut eszébe. A Führer a germán nép felsőbbrendűségét hirdető ideológiája lebecsülte a szlávokat, nem vette tekintetbe az orosz gazdasági tartalékokat, de azokat a távolságokat sem, ahova logisztikailag követni kellett volna az első vonalban harcolókat. Az éghajlati tényezőkről nem is beszélve. A 3 milliós támadó germán hadsereg ugyanúgy járt, mint 130 évvel korábban Bonaparte Napóleon az akkori világ legnépesebb, hatszázezer embert számláló ármádiájával. 

És ismét a történelmi tapasztalat kihagyása volt az Amerikai Egyesült Államok vietnámi háborúja. Az amerikaiak sem vették figyelembe a francia gyarmati hadsereg hatalmas vereségét Dél-kelet Ázsiában Dien Bien Phú-nál (1954). Az amerikaiak is hasonlóan végezték. Anyagi és emberveszteségeik nagyságát még a mai napig sem lehet bizonyosan tudni. 

Avagy a Szovjetunió is erősebbnek képzelte magát az amerikai erőknél Afganisztánban. Azért vonult oda be azok kivonulása után. Mindkét nagyhatalomnak beletört a bicskája a tálibok elleni harcba, mindkettő megfutamodva vonta ki csapatait a közép-ázsiai országból. 

Már többször megírtam, hogy megjósolni sem lehet, mikor fejeződik be az orosz–ukrán háború. Mert mindkét fél csak hangoztatja tárgyalási szándékát, de asztalhoz ülni egyikük sem akar. Magam mindkét államvezetőnek javasolnám: forgassák egy kicsit a történelemkönyvek lapjait. Sokat lehet(ne) azokból okulni!