Ostábla

Vakáció van. Az elején vagyunk.

Vagyunk?

Vannak!

Kora délelőtt indulok el hazulról. A ház előtti parkban két fiú ül a padon. Okos telefonjaikkal szórakoznak. Nem ismerem őket. Azt a padot foglalták el, amelyen gyakran üldögélek, ha a fekete rigók ugrándozására vagyok kíváncsi.

Órák múlva érkezem vissza. A kép változatlan: két fiú a padon, okos telefonok működésben.

Kinézek az ablakon: nem látom a fiúkat. Hazamehettek ebédelni.

Késő délután: ismét foglalt a padom! Két fiú, okos telefonok.

Sehol egy lány, sehol egy labda!  Fának támasztott kerékpárt sem látok.

A telefonjaikat babrálják, alig szólnak egymáshoz.

A vakáció elején vagyunk. Vannak!

Másnap, harmadnap ugyanott, a padon találom őket.

Babrálnak!

Ha lenne labdám, ha még bele is tudnék rúgni, lemennék hozzájuk.

Az én padomon ülnek. A vendégeim. Szólhatnék hozzájuk.

– Semmi labda?

– Lányok nem járnak errefele?

– Melyik épületben laktok? Korábban nem láttalak benneteket itt üldögélni? Unatkoztok?

Rendes fiúknak látszanak, bizonyára illedelmesen válaszolnának.

Szeretnék velük szóba elegyedni.

A kőmajmok háza – a regény és a film – Dragomán bácsija jut eszembe, aki fiatal korában elkobozza a tiki-takit Gyuri apjától, öregemberként örömest ostáblázik a gyerekkel.

Honom alá fogom az ostáblát, lemegyek a parkba.

Ez olyan játék, hogy két ember keresztbe ül a padon, maguk közé helyezik a táblát s akár órákig tartó izgalmas játékkal mulathatják az időt. Kell a szerencse, gyorsan kell számolni és kombinálni. Van szerepe a „bátorságnak” és a megérzésnek is.

– Zavarok? Én is gyakran üldögélek ezen a padon. Játszhatnánk néhány partit.

Látom, a sakkra gondolnak. Nem mondanak nemet, de hajlandóságot sem érzek válaszukban.

Kinyitom a dobozt.

– Ismeritek? Nem sakk. Ostábla!

Mutatom a hosszúra nyúlt háromszögeket, a korongokat, a kockákat.

– A valóságban is van ez a játék? Azt hittem csak az interneten létezik. Ha nagyon unatkozom, játszom a programmal néhány partit, de így társaságban, amikor együtt vagyunk…

Van jobb szórakozásunk.