Profán filozofálás (II.)

Az első részben megkíséreltem furcsa filozofikus gondolataimat rendezni, úgy érzem nem nagy sikerrel, egy lépéssel sem jutottam tovább. Most ismét a tényekhez ragaszkodom.

Mióta az eszemet bírom, vagy mondjuk, használom –ennek már kb. nyolc és fél évtizede – mindig izmusokról, eszmékről és elvekről, ellenállásról és kitartásról, hazafiasságról és egyéb szlogenekről hallottam, valódi értelmüket később, kamaszkoromban kezdtem megérteni, aztán még később rájöttem, hogy ezek a tömegmanipuláció eszközei. Így lett a tömeg számára Hitler a béke és igazság utasa, J. V. Sztálin az emberiség megmentője. Ilyen tapasztalatok után ma már nem csodálkozom, hogy a NATO hivatalosan a demokrácia, a szabadság és béke védelmezője .

Ami viszont csodálkozásomat, és dühömet gerjeszti, hogy sehol nem látom az írástudókat, a filozófusokat, akik Szókratész óta bőven felszaporodtak világunkban, új egészséges gondolatokat terjesztettek és mindig kijelölték világunkban a helyes utat. Bocsánat kijavítom, látni őket, de csak papíron, a csodás kiadványokban, a polcokon, a könyvkereskedésben, a könyvtárakban. A magasztos eszmék, az ideák, az erkölcsi és vallási tanítások a valóságban, mindennapi életünkben már nem léteznek, feketelistára kerültek.

Egy pár gondolatig kitérnék a mi úgynevezett nyugati kultúránk agóniájára. Mert sajnos, a spengleri előrejelzés, a Nyugat alkonya, már kiteljesedett, közeleg a vég. A legtragikusabb az egészben, hogy mintha beletörődtünk volna, még az ilyenkor szokásos élethalálharc is elmarad. Pedig ha a kereszténység alapgondolata győzhetne világunkban, minden jóra fordulna. Ha úgy szeretnénk minden embertársunkat, ahogy saját magunkat, nem volna állandó viszály, ellenségeskedés, háború.

A kereszténység a világ legszebb, legegyszerűbb ideológiája, eszméje, de elárultuk, mindent másképpen csináltunk, nem jártunk a többiek előtt jó példával. Talán még nem késő, nézzünk körül, mi folyik a mi hibánkból, és nézzünk nagyon mélyen magunkba.

A mai világválságot, amelynek a lényege a Szuperhatalmak vetélkedése csak egyetlen egy módszerrel, stratégiával lehet megoldani, ha a demokráciát végre komolyan vesszük, és a többség, a köz, a nép akaratát kierőszakoljuk. Ehhez az első egyszerű lépés, ha hangosan tiltakozunk, és kihangsúlyozzuk, hogy az utca embere nem akar háborút, az asszonyok nem akarják, hogy férjeiket, fiaikat a harctérre cipeljék, és a férfiak sem akarnak idegen érdekek miatt más embert, akit nem is ismernek meggyilkolni. 

Ez nem utópia, eredményt hoz, ha ragaszkodunk igazunkhoz. A sok beszéd, az elméletek, a kommentárok és békeszónoklatok nem segítenek, a tömeg kell a szavát felemelje, mert ha ez nem történik, azt tesznek velünk, amit csak akarnak,  és akiknek érdekük a háború, nem ismerik az emberi élet szentségét.

Sem az oroszok, sem az ukránok többsége nem akar háborúzni, de Izrael népe, és a palesztinok sem akarják egymást lemészárolni, ezt, csak a kívülálló erők akarják. 

Európa népei sem akarnak háborút, amit Brüsszel diktál, az szemfényvesztés, erőszakoskodás!

Az ünnepek szépek, kell az embereknek, a mindennapos nehéz munka után felszabadít, felüdít a kikapcsolódás.

Én nem éreztem jól magam. Látom a videofelvételeken, ahogy ukrán katonák idős embereket dobnak fel teherautókra, túszoknak tartják őket, társaik kiszabadítása érdekében. Piszok egy világ, robban egy bomba, és gyerekek tucatjai cafatokká válnak. És akkor a debreceni virágkarnevál, az élet másik, gyönyörű oldala. 

Nem tudunk igazából választani? Nem tudjuk a jót, a szépet, az igazságost, a gonoszság, aljasság, pusztítás fölé emelni?

Azt reméltem, hogy a korral bölcsebb leszek, jobban megértem a körülöttem zajló világot. Csalódtam, nem értek semmit, legalábbis ma nem, talán holnap magamhoz térek.