Skizofrénia

Több mint öt évtizede magától értetődő számomra, hogy magyar vagyok, és Európában élek. Azaz így volt mostanáig.

Nekem a Kárpát-medence a hazám, itt mindenféle nép keveredik, az idők folyamán jöttek-mentek kunok, besenyők, románok, zsidók, cigányok, örmények, németek, szlovákok, csehek, lengyelek... És ki tudja még, milyen nációk, hófehér bőrű szőkék, barnább bőrű, barna és fekete hajúak, de valamennyien itt vertünk gyökeret évszázadok óta. Daloljuk egymás dalait, táncoljuk egymás táncait.

Valamennyiünk anyja az Aranyhajú Európa.

Jó harminc éve a kolozsvári egyetemen afrikai kolléganőmmel beszélgettünk a fajokról. „Ti csúnyák vagytok – mondta Brigitte, – a bőrötök sápadt, átlátszanak rajta a kék erek... És savanyú a szagotok... Olyan színtelenek vagytok... De azért kedvesek...” – tette hozzá engesztelően. Az egyetem elvégzése után hazament a Zöld-foki-szigetekre, hogy megtanítsa népe gyermekeit arra, amit itt tanult. Mostanában sokszor gondolok rá.

És rémülten nézem, hogyan sebzik halálra Európa-anyánkat. Jönnek... Emberek, akiknek én savanyú szagú és csúnya vagyok, mert átlátszanak fehér bőrömön az erek...

Az én Istenem a békét tanítja, feltételezik hát, hogy nem fogok harcolni... Nem fogom megvédeni Aranyhajú Európa-anyámat, dalaimat, táncaimat, költőimet, házaimat. Valaki azt tanítja nekik, hogy Európa gyenge. Hogy Európa szabad préda. Hogy mi itt mindent megadunk annak, aki követelőzik. Ha kővel dobnak, kenyeret dobunk vissza. Hogy Európa bűntudattól szenved, ezért minden lehetséges.

Miért lenne bűntudatom nekem, aki a Kárpát-medencébe születtem? Az én apáim, ősapáim soha nem ejtettek rabszolgákat, nem voltak gyarmataik, ha háborúztak, honukat védték. Nem bombáztak, nem irtottak ki népeket. Ide menekültek a csehek a huszita üldözés idején, a lengyelek hazájuk vesztésekor, a románok, kunok a tatárok elől, németek a reformáció idején, mindenki hazája lett a Kárpát-medence.

Azoknak, akik most jönnek, semmi közük a mi civilizációnkhoz, kultúránkhoz. Hódítani, uralkodni akarnak. Közben elvárják, hogy eltartsuk, sőt tiszteletben tartsuk őket, hogy megajándékozzuk őket verítékünk gyümölcsével – csak úgy, mert idejöttek.

Elolvastam a Koránt. Figyelmesen átrágtam magam rajta, bölcsészhez illő alapossággal. Nem találtam benne semmi rosszat, csak egy vadidegen erkölccsel szembesültem, amely szerint mindent szabad, amit Mohamed, a Próféta nem tiltott meg. Az iszlám Jézust is legnagyobb prófétái közé sorolja. A Korán 72 alkalommal említi Jézus próféta szűz anyját, mint az egyetlen bűntelen nőt. Mohamed próféta a négy legtökéletesebb nő egyikének tartotta Szűz Máriát. A Korán, akárcsak a Biblia, türelmet, békét és a mások tiszteletét hirdeti. Egyetlen dolgot hiányolok belőle európai szívemmel: a gyöngéd könyörületet. 

Töprengek: akkor honnan a két kultúra közötti kibékíthetetlen ellentét? Talán a lustaság és mohóság szülötte, a délibáboké, amelyeket pénzéhes kufárok ültetnek el ennek az özönlő tömegnek a lelkében, akiknek többsége életerős, fiatal férfi. Otthon hagyták anyáikat, asszonyaikat védtelenül. Gyáván megfutnak, nem fognak fegyvert családjuk, otthonuk védelmére.

Kik ők? Honnan van pénzük? Mindenüket eladták? Ki vette meg? Hiszen ott háború van, nyomor és pénztelenség... Mijük volt? Ha mindenemet eladnám, akkor sem lenne sok ezer euróm, mint nekik... Kérdések rajzanak buta európai fejemben, nem látom a dolog lényegét, nem értem a magasabb politikai, vallási és emberiességi szempontokat, csak önző, botor módon ragaszkodom saját megszokott, kényelmes féreg-létemhez, békémhez, anyanyelvemhez, imádságaimhoz.

Ők tüntetnek, zavarognak, követelőznek. Nekik jogaik vannak! Valóban, de mihez?

Tegyük fel, hogy én, európai, elmegyek Közel-Keletre vagy Afrikába lakni. Már a belépéskor jól megnéznek maguknak. Szent helyeiket óvják tőlem, mert számukra én tisztátalan vagyok. Hitetlen, akit becsapni, megölni nem bűn! Újra fellapozom Germanus Gyula „Allah akbar”-ját, és a „Kelet fényeit”, keresem, mi igazolja őket – és egyre jobban félek.

Fényképeztem a Keleti pályaudvar környékén, ahol lakom. Közben rájöttem, hogy menthetetlenül és megbocsáthatatlanul érzelgős európai vagyok. Hurkákban göndörödő hajú, szénfekete szemű gyermekek pózolnak, nevetésük megejt. Olyan kedvesek, gyanútlanok, nevetősek... most. Kézzel eszik a poharas pudingot, labdáznak, szaladgálnak... és szüleik mintájára szétdobálják a szemetet.

Madonna szépségű fiatalasszony mutatja felém gyermekét, és mosolyog. Gyönyörű... És közben az jut eszembe, hogy egy ugyanilyen asszony többnejű férje parancsára egyszer gondolkodás nélkül magára ölti a bombaövet, és ugyanezzel a varázslatos mosollyal száll alá a metróba, hogy felrobbantsa magát és bennünket. Akkor is, ha nő létére még ezen az áron sem kerülhet a paradicsomba, csak férje érdemeit növeli Allah előtt.

Marcona férfiak méregetnek. Annak ellenére, hogy öreg vagyok, és az alkalomhoz öltöztem: bő nadrág, könyékig érő ujjú, zárt blúz van rajtam. De szőke vagyok, a szemem zöld, és a bőröm hófehér. Gyilkos tekintettel vegzálnak.

Rohamrendőrök tartják fent a rendet. Néhányan pihennek. Sisakjukat levették, üdítőt, kávét isznak, arcuk fáradt.

Féltem aranyhajú anyámat, Európát, és féltem ezeket a szénfekete szemű, a fényképeimen mosolygó gyermekeket. Tetszik nekik az új világ, de szüleik nem engedik őket, hogy beleolvadjanak, belenőjenek, otthon legyenek itt. Középkori hagyományaik rabságában növekednek a XXI. századi Európa szívében. „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket“ – mondja Krisztus, de ők nem engedik. A gyermek csak eszköz, alibi. A bejutás, befogadás, elfogadás záloga. Akit átdobnak a kerítésen, ha kell. Nem baj, ha megsérül vagy meghal a szent cél érdekében.

A szakértők szerint 2050-re muszlim uralom lesz földrészünkön. Én akkor már nem fogok élni. De féltem fiamat, mézhajú, kék szemű asszonyát, féltem születendő, kék vagy zöld szemű unokáimat, a szerelemszülő páros táncokat, a szabadon röpködő, aranybarna hajfonatokat, fodros, rövid szoknyácskákat, a villamoson csókot váltó szépséges fiatal párokat... Féltem a dalt, amellyel fiamat ringattam, Vivaldit, akit imádott hallgatni kisgyerekként is, a verseket, amelyeket mondogattam neki főzés és séta közben... Ételeimet, boraimat, szerelmeimet, mindenemet féltem a könyörtelen középkori világtól, amely el akarja törölni mindazt, amiért élni érdemes...

Szeretem és gyűlölöm őket egyszerre.

Lehet, hogy ez már a skizofrénia...

Réthy Emese