Soha, senkinek…

Visky András Kitelepítettek és Illegalisták c. könyveinek minapi bemutatója kapcsán villant eszembe egy hat évtizeddel ezelőtti történet. Harmadéves egyetemista voltam Bukarestben, amikor a véletlen (a sors?) összehozott egy elsőéves földrajzszakos hallgatóval. Ő is, hozzám és brassói Jani barátomhoz hasonlóan, kereste a fővárosba került magyar hallgatók ismeretségét. A hova valósi vagy? kérdésünkre a Baragán egy, valahol Ciunița mellett található faluját nevezte meg. Azt suttogta, hogy őket Erdélyből telepítették ki. Meg is mutatta a személyazonosságijában a megbélyegezetteknek kijáró DO (domiciliu obligatoriu), vagyis kötelező (kényszer?) lakhely pecsétet. 

Hármunk ismeretsége nehezen, csak többszöri találkozást követően mélyült el. A mi idegenkedésünket elsősorban az váltotta ki, hogy az új fiú olyan tisztán, akcentus nélkül beszélte anyanyelvüket. (Miközben az egyik fővárosi illetőségű évfolyamtársunk magyar eredetű és hangzású vezetékneve ellenére apja és nagyapja nyelvén egy hangot nem akart kimondani, sőt vehemensen tiltakozott a „vád” ellen, hogy magyar lenne.) Mi féltünk attól, hogy megbízással ismerkedik, provokál, hogy jelenti majd a tőlünk hallottakat, ő padig attól, hogy beáruljuk őt valahol. Ez később derült ki, miután lassan magnyíltunk egymás előtt. Végül megtudtuk, hogyan kerültek az akkori lakhelyükre. Elárulta, hogy édesapját, Sass Kálmán tiszteletest 1958-ban kivégezték, az egész családját pedig kitelepítették. Kért bennünket, hogy ezt soha senkinek ne meséljük el, mert őt a hatóságok avval engedték el a faluból az egyetemre, hogy a családjával történtekről senkinek nem beszél. Ezt írásban is vállalnia kellett. Mi sűrűn esküdöztünk, s a magam részéről mindeddig tartottam is a szavam.

Úgy emlékszem, hogy egy (két?) tanév után az illető nem jelentkezett többet, igaz mi sem mentünk át az egyetemi épület másik szárnyába megkeresni őt. Bevallom: mára a keresztnevét elfelejtettem. Különben a Sass Kálmán elítélt csoportról utólag több forrásból, mindenekelőtt Tófalvi Zoltán újságíró-történész közléseiből, könyveiből értesültem. Egyikben, a romániai politikai elítéltek között találtam rá ifj. Sass Kálmán nevére. Az információ szerint ő két és fél év letöltött börtönbüntetés után elvégezte a bányamérnökit, s Felsőbányára került. Vajon ő lenne az elsőéves földrajzszakos hallgató? Ha igen, most kérek tőle feloldozást az akkori ígéretem alól. Hogy nyilvánosan megemlíthessem a tőle hallottakat. Mert az általa nekünk bátortalanul elmondottak, inkább elsuttogtak igencsak beleillenek a Visky András regényében megírtakkal. A könyvbemutatón elhangzottakba a kommunista rendszer „humanizmusáról”, amely ártatlan kiskorúakat is népellenségnek, kétéves gyermeket meg „ellenforradalmárnak” (contrarevoluționar) minősítve büntetett. Különben ezt a szovjet módszert az egész ún. szocialista táborban alkalmazták a beteg agyú kommunista hatalombitorlók. 

A kolozsvári író-rendező-oktató könyvét el kell olvasni. Én ezekkel a sorokkal, annak a hatvan évvel ezelőtti találkozás (barátkozás?) felelevenítésével csak őszinte csodálatomat, mély tiszteletemet fejezem ki azon édesanyák előtt, akik a szülőföldtől olyan távol, idegen nyelvi és kulturális környezetben, a titkosrendőrségtől megfélemlítve is megtartatták gyermekeikkel nemzetiségüket, anyanyelvüket, keresztény hitüket. És mindenekelőtt utódaik egyenes gerincét. Az olyan anyák előtt hajtok fejet, mint amilyen a Visky vagy a Sass család gyermekeinek édesanyja volt. 

Bizonyára másokat is ide lehet sorolni.