Sportszerűség

Sportszerűség. Vagyis a szabályok megszegése nélkül, a csalás kizárásával egyenlő feltételeket biztosítani mindenki számára a sportversenyeken. Ez volt az újkori olimpiai játékokat kezdeményező francia Coubertin báró elképzelése, lényegében minden sportvetélkedőnek ez kell hogy legyen az alaptétele. 

Hogy azóta milyen messze kerültünk mindezektől, azt elképzelnünk is nehéz. Egyre-másra hallunk olyan doppingolásokról, amely igazságtalan előnyhöz juttat sportolókat. Szinte nincs ország, ahol ne használnának bizonyos tiltott teljesítményfokozó szereket. De vannak országok, ahol az ajzószerek kikísérletezése és használata immár valóságos iparággá fejlődött. Erre klasszikus példa az egykori NDK évtizedeken keresztül csúcsteljesítményt nyújtó sportolóinak esete. A keletnémet orvosok mindig egy lépéssel a kimutathatóság előtt jártak az új szerek kikísérletezésében. De egyebütt sem volt más a helyzet, mostanság orosz sportolókat csak akkor engedtek startvonalhoz állni, ha nem saját országuk laboratóriumaiban végeztették el a doppingtesztet.

És akkor nem szóltunk egyéb csalásokról, mint például a vívószerek „megbütyköléséről”, „célzóvizek” használatáról, vagy a „megbundázott” eredményekről. (Ez utóbbiról példa a kínai biliárdozók mostani felfüggesztése.)

De most a sportszerűtlenség egy másik megnyilvánulásáról szeretnék néhány gondolatot megosztani az olvasókkal. Mindig azt állítjuk, hogy a sportot nem szabad, vagy legalábbis nem szabadna összemosni a politikával. Mint tették az első világháború győztes hatalmai, amelyek kitiltották a vesztes államok sportolóit az 1920-as olimpiai játékokról. A VII., Antwerpenben megrendezett nyári játékokra csak a győztesek küldhették el a sportolóikat.

Mondanám, ugyanolyan megfontolásból, ugyanazon diszkrimináció alapján, mint teszi most a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, valamint jó néhány szakág világszervezete az orosz sportolókkal. Így büntetik az orosz agresszió miatt az ország sportolóit. Azt megértem, hogy a kialakult háborús helyzet miatt nem engedélyezik nemzetközi sportesemények megrendezését Oroszország területén, hogy ott nem játszhatnak nemzetközi mérkőzéseket. De miért kell kitiltani az egyéni sportolókat, csapatokat a megmérettetés lehetőségétől? Minden olimpiai sportágban, de egyebütt is. Van-e az orosz sportolónak valami köze ahhoz, hogy politikusai háborút üzentek és folytatnak egy másik állammal? Volt-e akármilyen lehetőségük beleszólni az események alakulásába? Természetesen nincs. Nyilvánosan még el sem ítélhetik saját kormányukat, mert következne ellenük is, a családjuk ellen is a mifelénk jól ismert retorzió.

Ha a NOB mostani vezetőinek álláspontját vesszük kiindulási alapul, akkor jogosan kérdezhetnénk meg tőlük, hogy 1956-ban miért fogadták be a Szovjetunió sportolóit a Melbourne-i olimpiai játékokra? Akkor a szovjet állam hadserege egy ugyanolyan agressziót folytatott egy másik, hivatalosan független, szuverén állam, Magyarország ellen, mint most Ukrajna ellen. Csakhogy miközben az orosz tankok, repülőgépek véres harcokban legyűrték a magyar forradalmat, a világ semmiféle bojkottot nem hirdetett meg az agresszor sportolói ellen. Történt mindaz a hidegháború legsötétebb éveiben. Vajon melyik állásfoglalás a helyes?

Hogy is van ez, tisztelt sportvezetők? Akárcsak az egyszeri ember a vásáron a tehénével: ha akarom vemhes, ha akarom, nem? Ahogyan a politikai érdekek kívánják.

Valami baj van az Önök értékítéletével!