Titkolt pénzhatalmi birodalom béklyójában

Bocsánat, de nem tudok más jelzőt használni: pocsék egy világban élünk.  Az ellenkezők most azzal érvelhetnek, hogy ez túlzás, hiszen már hét évtizede béke van Európában, és jól-rosszul, azért megvagyunk, az Unióban senki nem éhezik, a gyerekek iskolába járnak, felnőttekként végzik majd kötelességüket, egyik generáció követi a másikat, szóval döcögve bár, de azért megyünk előre, és remélhető, hogy a közeljövőben az életszínvonalat is emelni tudjuk, és gyermekeinknek jobb lesz a soruk. Az igazság, mint mindenben, itt is vitatható, ilyenkor szokás mondani, hogy minden relatív, és a látszat csal. Az Unió, melyben élünk, egy ügyes találmány volt, és nagyon sok pozitívumot hozott, egyesek ténylegesen jól élnek, de általános megelégedettségről nem lehet beszélni, és az utóbbi idők zavaros politikája, világpolitikája! merőben megzavarta Európa aránylag kiegyensúlyozott életét.

Az én korosztályom még felcseperedő gyermekként „megízlelte” a második világháború minden szörnyűségét, gonoszságát. Sokat féltünk akkoriban, hiszen körülöttünk aratott a halál, de szüleink biztattak, hogy ez hamarosan elmúlik, és végül minden jó lesz. Hittünk nekik, és reménykedtünk. Aztán béke lett, és nagyon boldogok voltunk. De jött az újabb szörnyűség, egy hosszú, nagyon hosszú vörös diktatúra, ahol minden más lett, mint ahogy azt ígérték, és egészen más, mint ahogy azt egy normális gondolkodás elképzelhette. Sokan voltak a rendszerrel együtt menetelők, voltak a „taktikások”, a „jól helyezkedők” és voltak lázadók is, de valahogy mindenki remélte, hogy egyszer majd véget ér az egész buta kalamajka, és kezdődhet egy szebb, nyugodtabb élet. Negyven évig kellett várni a „változásra”. Erről most nem is ejtek szót, gondoljon mindenki, amit akar, azt viszont kijelentem, nekem ez a változás már a kezdetektől nem tetszett.

Aztán ismét eltelt újabb negyedszázad, és a mi „megvénült” generációnk ma már nem tudja, mi fán terem a világ. Az eddigi „rosszak” után, melyek  állandó  háborúskodásban és agymosó ideológiákban testesültek meg, mindig volt valami remény, hogy ezután csak jó jöhet, de a mostani, látszólagos jólét, a  „globális fellendülés”, a „szabad kereskedelem”, a „multkulturalizmus” és a nyitott társadalom, ezek mind az új fogalmak, és folyamatok, nagyon gyanúsak, és  félő, hogy ebből a nagy zűrzavarból, amit manapság megélünk, csak valami nagyon rossz származhat.

Tény, hogy Földünk népei felszaporodtak, és a sokasággal megnőttek a gondok is. Hét és fél milliárdot nem könnyű eltartani, etetni, itatni, ruházni és hajlékot biztosítani mindenkinek, de mi lesz, ha 10 milliárdan, vagy még többen leszünk?! E mellé jönnek, sőt már itt is vannak a környezetrombolás és az energiaellátás problémái, a klímaváltozás és általában a természeti jelenségek kiszámíthatatlansága.  Ezen folyamatok eddig is jelen voltak, de nem mindegy, hogy Földünknek, ahogy a kezdetben, csak pár millió, vagy mint most, sok milliárd embert kell-e eltartania. Ehhez a nagy és megoldhatatlannak látszó problémacsomaghoz társul a tomboló terrorizmus és a fékezhetetlen migráció.

Természetesen a fentiekről rengeteget tárgyaltunk, tanácskozásokban nincs hiány, de közös megállapodások nagyon ritkán születnek. Úgy is fogalmazhatnánk: a világ népei között nincs egységes elképzelés az életről, az élet mindennapos problémáiról. Ezt az állítást is megkérdőjelezhetjük, és feltehetjük: talán a nép, az istenadta nép, meg tudna egyezni legalább alapvető kérdésekben, ha a világ, az államok vezetői hajlandóak lennének közös nevezőre jutni. Erre viszont semmi esély nincs, eszük ágába sincs – hatalmuk rovására – másokkal szót érteni.

A társadalomfilozófiában létezik egy fejezet, ami a politikai, mondjuk államhatalom és az állampolgárok viszonyával, egymással szembeni jogaival, illetve kötelezettségeivel foglalkozik. A társadalmi szerződésfogalma, elmélete a felvilágosodás korában született. Ennek értelmében egy állam kötelezi polgárait az engedelmességre, a vezetőket, a kormányzatot pedig az állampolgárok megvédésére és egy sikeres kormányzásra. Másképp értelmezve, azt mondhatnánk, hogy mindkét félnek, mármint a polgároknak és a felső hatalomnak, be kell tartani a játékszabályokat. Ha a vezetők visszaélnek a hatalommal, és a polgárok érdekei ellenére, és azok megkérdezése nélkül döntenek, vagy cselekednek, a polgároknak jogukban áll ezt az íratlan, elméleti megállapodást felbontani.

A modern demokráciákban ezt a „felbontást”, leváltást, a parlamenti választások pontosan előírt szabályai alapján, általában négyévenként gyakorolhatják. Tehát nyugodtak lehetünk, mert ha ma nem megy jól, majd jönnek a választások, és lecseréljük a kormányt.  Mai „modern” politikai életünkben ezek a dolgok azonban alaposan megváltoztak. Cserélhetünk kormányokat, jöhetnek az újabbkiváló politikusok, a lényegen semmi nem változik. Hol a titok, hol van a kutya eltemetve?

Hiába születtek ragyogó elmék, akik okosan, világosan megfogalmazták elképzelésüket egy modern társadalomról, hiába írtak csodálatos tanulmányokat filozófusaink, melyben igyekeznek az emberi gondolkodás és cselekvés bonyolult szálait kibogozni, az emberiség nem sokat tanult az okos szóból.

Az európai kultúra és civilizáció alapjait talán a görögök építették, de a politikai szabályokat, az állam megszervezését a rómaiak találták ki. Róma, mint városállam volt az igazi, első nagyhatalom Európában. A többit már ismerjük, feltéve, ha elolvastuk kétezer éves történelmünket. A Római Birodalom kezdettől fogva hódító birodalom volt, és egy római uralkodó, és egy meghódított, alárendelt, vagy alattvaló osztályból (rétegből) tevődött össze. A Birodalom sokáig tartotta magát, de végül – saját hibájából – megbukott. A birodalmi elképzelések azonban tovább éltek, és nagyon gyorsan megélték „reneszánszukat”. A Német–római Birodalom élén már császárok irányították a fél világot. Aztán jöttek a hatalmas európai dinasztiák, minket is fél Európával egy ütemben négyszáz éven keresztül a Habsburgok dirigáltak. A „modern idők” megszülték az ideológiák birodalmát. A Harmadik Birodalom náci törekvései véres háborúhoz vezettek, a kommunista birodalom pedig hetven évig terrorizálta világunk nagy részét, hogy végül azok végezzék ki, akik megteremtették, és akik tovább folytatják birodalmi játékaikat.

Sajnos, ez a római időktől a mai napig fennmaradt birodalmi szemlélet rengeteg szenvedéssel, embermilliók feláldozásával járt. A múltban a katonai erő játszotta a főszerepet, de a háborúk mögött már ott állt a pénzhatalom, akik, épp a háborúk által, hatalmas vagyonokra és hatalomra tettek szert. A XX. században egy rövid ideig az „eszmék dicsőítése”, az agymosás volt a divat, a mai taktika megváltozott. Ma az egész világra ráerőszakolt, és kiterjesztett piacgazdasággal, a globalizációval, és egy fejetlen fogyasztói társadalom megteremtésével egy új szervezkedés indult el, a pénzhatalom birodalmának a megszervezése. Az Európai Unió ma már ennek a pénzhatalomnak az alattvalója, minden baj, probléma eredete itt keresendő. De erről kevés szó esik, erről nem mernek beszélni még a legbátrabb, „legradikálisabb” politikusok sem. 

Hollai Hehs Ottó,Németország