Ütközőállamok stabilitása

Nincs túl nagy esély Ukrajna EU-csatlakozására és szinte semmi esély a NATO-tagság elnyeréséhez, vélekedett Orbán Viktor Tusványoson. Mindenekelőtt azért, mert a Kreml nem mondhat le róla, Ukrajnát ütközőzónának tekinti.Bármennyire is meglepő, a hatalmas Oroszország mindig is félt a nyugati inváziótól. Történelmi előzmények nyomán: 1610–12-ben a lengyel–litván közös állam hadserege foglalta el Moszkvát, kétszáz évvel később Napóleon rohanta le, 1941–44 között pedig Németország. A potenciális nyugati invázió megnehezítése céljából még a cárok idején döntöttek széles nyomtávú vasút mellett, hogy az Európa többi részén alkalmazott szerelvényeket ne lehessen használni az orosz területen. A második világháború keserű tapasztalata után Moszkva ütközőállamok láncolatát hozta létre egy újabb potenciális csapás hatásainak enyhítésére. A külső réteg a szocialista országokból állt, a második, belső réteget a Szovjetunió balti, belorusz, ukrán és moldáv köztársaságai képezték.A kommunizmus összeomlása után a külső réteg nemhogy összeomlott, hanem mindenestől az ellenfél karjaiba került: manapság Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária mind NATO- (és EU-)tag. Sőt, a második védővonal is összeomlott északi részén, a balti Észtország, Lettország és Litvánia szintén NATO- és EU-tag. Oroszország félelmei egyszerűen nem engedhetik meg, hogy Moldávia és különösképpen Ukrajna is „elessen”, a szolídan Kreml-párti Belarusz egymagában nem sokat ér. Az egykori (külső és belső) ütközőállamok egész láncolatából Ukrajna távolról a legjelentősebb láncszem Moszkva számára, már a cárok idejében megkérdőjelezhetetlennek tekintették: Ukrajna nélkül Oroszország nem nagyhatalom. A Krím félsziget megszállásával és a kelet-ukrajnai burkolt orosz katonai beavatkozással Putyin éppenséggel ezt nyomatékosítja: Oroszország nem mondhat le Ukrajnáról, nem fogadhatja el a NATO-terjeszkedést az orosz határokig, ragaszkodik a stabil ütközőállamokhoz. Az ottani politikai zárlat feloldásához ebből kell kiindulni.Orbán szerint stabil ütközőállamokra nemcsak Oroszországnak van szüksége, hanem az EU-nak is. A 2011-es „arab tavaszig” fennállt ezen láncolat, amely megakadályozta az Unióba irányuló tömeges migrációt. Szíria és Líbia összeomlása nyomán elszakadt a lánc, az EU déli határa a Szaharától délre helyeződött át jelképesen. Az EU immár a szubszaharai országokkal tárgyal, Franciaország és Németország oda küld katonai csapatokat a migránsáradat megállítására. Ellentétben Kadhafi idejével, a polgárháborús Líbia jelenleg képtelen megállítani az emberáradatot, sőt, nem is szándékszik, a hadurak üzleti lehetőséget is látnak benne.Izrael, Egyiptom és Törökország viszont stabil, noha közülük csupán az első demokratikus. A törököknél és egyiptomiaknál vaskezű diktatúrák épültek ki, melyek azonban képesek kezelni a migrációt, még ha nem is a legszalonképesebb eszközökkel. A 2016-os paktum megkötése után Erdogan lezárta a migráns-csapot, onnan már nem jönnek tömegesen az EU-ba. Sem törökök, sem tőlük délebbre vagy keletebbre lévő országokból. Egyiptom hasonló helyzetben van: al-Szisszi diktátor vaskezű uralma nemcsak a közel 100 milliós, nyomorban tengődő egyiptomiak tömegeit tartja otthon, hanem a többi afrikai ország sem használhatja ugródeszkának Egyiptom kikötőit.Orbán aligha téved, amikor azt állítja, hogy a két ország stabilitásának megtartása létfontosságú Európa számára. Még rágondolni is rossz, mi lenne, ha a török és egyiptomi védőgát is összeomlana, és Európára szabadulna az emberáradat. Líbia és Szíria stabilizálása szintén fontos lenne Európa számára, másodlagos, hogy milyen módon. Európának is létfontosságú a stabil ütközőállamok láncolata.