Vallásháborúk reneszánsza? (I.)

A zseniális olasz gondolkodó, Umberto Eco 1989-ben írt egy új középkor megjelenéséről. Szerinte: „Az utóbbi évek történései sokban hasonlítanak középkori eseményekhez, bizonyos régi tendenciák állandóan ismétlődnek.” Korábban már írtam erről, most hozzátenném: ami most zajlik, rosszabb, mint a középkor. Ha normálisan gondolkodnánk, nem lenne jelenünk fő foglalatossága, hogy szisztematikusan háborúkat tervezzünk embertársaink elpusztítására. Úgy látszik, mindegy, hogy milyen korban élünk, az emberiség javíthatatlan, gyilkolja embertársát, és ami nem tetszik, azt egyszerűen elpusztítja. 

Ellentmondásos, hogy az átlag polgár, de politikusaink is a békéről szónokolnak, és társadalmi mozgalmak tucatjai támogatják a gyilkolás mentesség új társadalmi paradigmáját, világszemléletét, amely szigorúan elítéli az emberölést, az ezzel való fenyegetést, kimondottan háborúellenes, és követeli a békét. Az államok feletti világszervezet, az ENSZ, már közel 80 éve létezik, és elsődleges célja a nemzetközi együttműködés előmozdítása, a világbéke fenntartása. Óriási összegek mennek úgynevezett békefenntartó missziókra, de semmi pozitív eredményt nem látunk.

A béke paradigmával ellentétben, amit ma látunk az a rendszeresített háborúzás, a gyűlölködés növekszik az embercsoportok között, szóval ennek már semmi köze az élethez, amit gyermekeinknek születésük pillanatában elképelünk és remélünk. II. János Pál fogalmazása szerint ez a halál kultúrája, ahol folyamatos rendszerességgel támadják az életet, az élethez való jogot.

A szörnyű II. világháború után, az aránylag csendes, mesterségesen kialakított hidegháborús hangulatban és utána Európa népei remélték, hogy végre hosszan tartó béke következik, és egy új, békés Európát építhetünk. Nem így történt. Számunkra láthatatlan, ismeretlen erők másképpen képzelik a világ irányítását, bár jó szándékú, nagy tudású gondolkodók ismételten megírták, és megírják, hogyan kellene normálisan élni, mégis mindig minden másképpen történik.

Szomorú jelenünk tragikus fejezete a múlt év februárjában kezdődött orosz–ukrán háború. Töméntelen pénz, anyagi veszteség, és mindkét oldalon rengeteg ártatlan fiatal, akiket kirángattak mindennapjaikból, elküldték, hogy valamiért –amit senki soha nem fog tudni nekik megmagyarázni –, öljék meg a másikat, a testvér nép hasonló korú katonáját. Az egész világ, de elsősorban mi európaiak már 19 hónapja figyeljük a szomszédságunkban zajló szörnyű eseményeket, és reménykedünk, hogy végre megoldás születik, és béke lesz Ukrajnában. És akkor jön a hír, az elképesztő hír, hogy Izraelbe, a fiatal zsidó államba fegyveres terroristák törtek be, és a civil lakosságot megtámadva, válogatás nélkül öltek felnőtt férfit, asszonyt és csecsemőt. Az első napok szörnyűek voltak, aztán –úgy vettem észre – mintha semmi sem történt volna, az élet ment tovább, a bajor focisták idegenben is győztek, München utcáin nevetgélő fiatalok, Pesten a Vígszínházban Molnár Ferenc Üvegcipő című vígjátéka megy. Szóval nálunk minden a régi, semmi nem változott. Ezt megszokhattam volna. Ha nem a saját házad ég, nem törődsz semmivel, bár naponta hallod a szörnyű híreket, éled gondtalanul eddigi életedet.                         

Hívtam Izraelt, Tel-Aviv nem válaszol, de egy vidéki öregek otthonából Lia, a gyerekkori barátnő jelentkezik. „Ottókám élünk, mi messze vagyunk Gázától, de egész nap szólnak a szirénák, mindenki szalad egy zárt folyósóra, ott állítólag biztonságban lehetünk. Én kétszer mentem, aztán meguntam, mindjárt kilencven leszek, mit akarok még, szaladgáljak?“  Lehangoló beszélgetés.

Közben eltelt egy hónap. November 9. érdekes, meghatározó dátum a német történelemben, az úgynevezett sorsnap. 1848. november 9-én kivégezték Róbert Blum baloldali képviselőt, az 1848-as németországi forradalom hiábavalóságának szimbólumát. Aztán 1918-ban ezen a napon, lemond II. Vilmos császár, és kikiáltják a weimari köztársaságot. Eltelik öt év, 1923 nov. 9. a sikertelen müncheni sörpuccs, Hitler megjelenik a színen, de 15 év után, 1938. november 9-én a Führer már vezeti a németeket, és elrendeli zsidó intézmények, zsinagógák és temetők megsemmisítését. A kristályéjszaka a német történelem egyik legszégyenteljesebb, legszomorúbb napja. Végül egy örömnap: 1989. november 9-én omlott le a berlini fal, következett a németek egyesülése. 

Közben Európában minden megváltozott, nem találok szavakat az egészre. Hasonlóan a harmincas, negyvenes évekhez, ma sem biztató, ha zsidónak születtél. Érthetetlen, és ijesztő, hogy az Unió nagy városaiban ma ezrek tüntetnek Izrael és a zsidóság ellen. Ordítozó csőcselék, de veszélyesek, nem tudni, mire képesek. Ennyire ismétlődne a történelem, a piszkos, gyilkos történelem? Hát soha nem lesz már vége?! 

Életem folyamán sokszor találkoztam az antiszemitizmussal, sokat töprengtem, sok mindent megértettem, de még sok a megválaszolandó kérdés.

A zsidó nép, Isten választott népe! … akiket mindenki gyűlöl?