Valóság – egyetlen kérdőjellel

Nézem, hallgatom a világhálón Sabin Gherman erdélyi közíró báró Nagy Kemény Gézáról készített riportját. Maros megyében, a Kemény család visszaszolgáltatott marosvécsi kastélyában. Nem véletlenül adta S. G. a riportjának az Erdély kevésbé ismert története címet. Még az Erdély történetét ismerők számára is rengeteg „rejtett” információt tartalmazott. Az országrész történetéről, a fejedelemségről, fejedelmekről, a főnemesi családokról. És egy sereg olyan adatot a régió kultúrtörténetéről, amelyet legfeljebb az irdalom- vagy művészettörténészek ismernek. Többek között az Erdélyi Helikonról, a két világháború közötti időszak könyvkiadásáról, a román írók magyar nyelven megjelentetett fordításairól. Érdekes szemelvények irodalomtörténeti értékű levelezésből. És a marosvécsi találkozókról, amelyek résztvevőinek portréi egy egész szobát betöltenek.  (Bár a báró úr javasolta, végül nem jutottak el a találkozó híres asztaláig, amely körül az 1920-as, ’30-as években a korszak legjelentősebb írói foglaltak helyet.) 

Szó esett az államosítást követő időszakról, amikor a kastély teljes berendezése ebek harmincadjára került. A kastély jelenlegi tulajdonosa (a kommunisták az ő nagyapjától koboztak el mindent) a falusiaktól vásárolgatja vissza a kastély megmaradt berendezéseit, értékes bútorait, de maga vallja, hogy azok egy részét ügyeskedők vásárolták fel és értékesítették ki tudja hol és milyen áron. 

Szóval egy érdekes, figyelemkeltő beszélgetést halottunk két intelligens kultúrember között. Elgondolkozom: ha ilyen hitvallású politikusok vezetnék az országot, sohasem lenne nemzetiségellenes villongás. Nem következett volna be sem a marosvásárhelyi véres március, sem a Bolyai Tudományegyetem visszaállítása vagy a MOGYE miatti konfliktus, a székelyföldi sportcsapatokat állandóan gyalázó huliganizmus, sem pedig a jelenlegi úzvölgyi atrocitás-sorozat. Mert olyan személyek beszélgettek egymással, akik kölcsönösen tisztelik a másikat, meghallgatják annak véleményét is. 

A szívmelengető, a valóságot kendőzetlenül feltáró, nem szépítő riportnak mindössze egyetlen kitételével nem tudtam egyet érteni. Amikor arról esett szó, hogy mennyire hiányzik a kölcsönös erdélyi (román–magyar) nyelvtudás, a házigazda tett egy kijelentést, miszerint nem ért egyet avval, hogy Marosvásárhelyen különváltak a román és a nemzetiségi iskolák. Véleménye szerint így nem teremtődik meg a lehetőség, hogy a fiatalok elsajátítsák egymás nyelvét. Hm… A gond csupán az, hogy mi, szórványban élők évtizedeken keresztül megtapasztaltuk: az ilyen tanintézetekben szinte teljesen háttérbe szorul a kisebbségi nyelv. 

A kölcsönös nyelvhasználatot csak akkor lehetne megvalósítani, ha (mondjuk) mindkét nyelvet egyenlő mértékben lehetne használni az iskolai ügyintézéskor, a tanári értekezleteken, a különböző tantárgyversenyeken, iskolai előadásokon. (Ez utóbbival kapcsolatban megosztanám Kemény Géza báró úrral egy keserű tapasztalatomat.) De amíg ez nem következik be, amíg még Marosvásárhelyen, egy kávézóban is rászólnak valakire (jelesen a báró úrra), mert magyarul kért egy kávét, mondván, Romániában a hivatalos nyelv a román, addig a tagozatos iskolák helyett számunkra sokkal hasznosabbak a nemzetiségi nyelvűek. Már csak azért is, mert a családon és a templomon kívül ott is rosszindulatú megjegyzések, figyelmeztetések nélkül használhatjuk édes anyanyelvünket. 

Különben szívesen vennénk, ha a hazai közmédia műsorára tűzné a riportot. Én elküldtem barátaimnak.