Van egy nap

Izzadságos lepedőszaggató és pizsamatépő korszakomban sem szeretnék román lenni. Nem csak azért, mert magyar vagyok, hanem főleg azért, mert akkor nem lenne mélyről fakadó, pillérekre ácsolt nemzeti napom.

Nem tehetek róla, nekünk kettő is van.

Ők viszont tehetnek róla, hogy azt az egy darabot is csak érdes galuskaként nyomták le a torkukon, immáron bő két évtizede.

A rendszerváltás után találták ki maguknak december 1-et, de húsz év is kevés volt ahhoz, hogy tartalommal megtöltsék.

Most is, mi volt december 1-jén Aradon?

Megosztok pár morzsát: a városban kukkerrel kereshettem a nemzeti lobogókat az épületeken, lakóházakon. Vagyis a nép magasról pottyantott. A határátkelők nyitva voltak.

A gyerekeim villamosbérletet vettek maguknak. Az élelmiszerüzletek nyitva voltak, a piacokon árusok lebzseltek. Sok magáncég dolgozott. Délben kicsit kényszerkoszorúztak, este kicsit népzenéltek a Városháza előtt. Ha nem szakad az eső sincs tömeg a koszorúzáson, mert melyik őshazafi román megy ugyan ki a Felsőtemetőnkbe, vagy a kommunista harcosok szobrához a Szabadság (=A.Iancu) térre csak úgy önszántából, mert december 1. JELENT VALAMIT számára?

Akkor mi érdekelte a románokat? Ja, hát a gárdistáink, mert zsigerből éjjel-nappal jól esik a xenofóbia.

Aradon a szervezők nem készültek alternatívával az esős időre. Hogy akkor azt a „sok száz” koszorúzó embert legalább tereljék be egy koncertre a Kultúrpalotánkba, vagy tegyenek velük valamit, ha már kijöttek. Melyik sok százat, lényegtelen, hisz verőfényes napsütésben sincsenek többen. Mármint a román érzelmű hétköznapi emberek, nem az innen-onnan leszerelt ex-egyenruhások.

Akkor lett volna tömeg, ha csórékolbász meg töltött káposzta hullik az égből. Csakhogy nincsenek választások, a pocakszemléletű hazafiak így otthon ültek.

Szomorú.

Nekik. Csak úgy emberbaráti drukkból jelzem, ennyi év demokrácia (hmmmm!) után már illik a népbe némi nemzeti öntudatot fecskendezni. Hogy ne a bulvár, a potyazaba meg a mányélé legyen számukra az atyaúristen. Meg némi karakánságot, önbecsülést, európai mértékű szorgalmat, alázatot munka, mások iránt, toleranciát, ja, és nem utolsó sorban céltudatosságot.

Na, ez nincs.

S akinek a nemzeti ünnepe más nemzet gyásznapja, az minimum szegénységi bizonyítvány. Kis nemzetalapítás, bejövetel, letelepedés, monarchia megszületése, kis forradalom, rendszerváltás, nem tudom, de még Decebal szülinapja is pöpecebb lenne a mostani december 1. motivációjánál. Négyzetkilóméter-szabdalás, mint nemzeti ünnep? És előtte kétezer évig semmi sem történt? Na, jó, tudom, ezer évvel ebből kínos elszámolni, de hagyjuk ezt, mégis, valami emberközelibbet kellene előszedni.

Tudom, már késő, nemzeti ünnepnapot nem illik túl gyakran váltogatni, ez a bohócállamok privilégiuma. Vagy mégsem?

Maradt a szomszéd kecskéje sztori?

Akkor meg ne csodálkozzanak a politikusaik, milyenek a fiataljaik. Zöme céltalanul lébecoló, maximum nyugat-európai állásban reménykedő emberke. Kár, egyébként azért a sok tehetségesért, de őket is elsodorja a kiégett nemzettudat. Itt építsen valamit? Ehhez az országhoz gyúrjon egy téglát? Brrrrr. Inkább a menekülés, a politikai elit varrjon rá kalapdíszt.

Aki ötnél tovább tud számolni, eltűz.

A magyarokkal karöltve.

Jól teszik. Nincs kiért, miért kínlódni, demagóg, süket alakok szövegeit hallgatni nemzetről, anyaföldről, a nép felemelkedéséről, a kínlódás nemesítő fájdalmáról.

Hány generáció nyomorogjon a számlafizetés mókuskerekében, és ki, milyen jogon meri őket erre buzdítani?

Ja, hogy mi is ebben puhulunk, persze, tudom.

Még annyi szavunk sincs, mint tíz matekzseni románnak, akik nemzetközi versenyen kaszáltak.