Vanek úr elment...

Ifjúkorom Periszkóp Népszínházának már több tagja elment közülünk. Most Katona Bélán, alias Vanek úron volt a sor. Biztosan szervezik már az égi előadást, sikerük is lesz, hiszen a Jóisten biztosan tud magyarul. Merthogy sok-sok év után először a Periszkóp színpadáról hangzott el magyar szó Aradon, és ez akkor fegyvertény volt. Az én első egyéni kiállításom katalógusát is kétnyelvűre terveztem, és talán jobban izgultam, hogy ez sikerüljön, mint magáért a tárlatért, mert így ment ez akkoriban.

Miért is Vanek úr ő tulajdonképpen? Az úgy történt, hogy Znorovszky Attila egy Rejtő Jenő regényeiből szerkesztett darabot tervezett. Már javában folytak a próbák, de mi izgultunk, mert nem történt meg a rábólintás. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen az ún. kommunista erkölccsel nem egyeztethető össze a lecsúszott, kétes egzisztenciák, kóborló szélhámosok, idegenlégiósok gyülevész hada. Egy nap Attila diadalmas mosollyal jött a próbára. Megetettem Z. elvtársat – mondta, antifasiszta írót csináltam Rejtő Jenőből, akit a Dunába lőttek a nyilasok. És rögtön elnézést kért az író szellemétől, hiszen fiatalon munkatáborban pusztult el, de Z. elvtársnál hatásosabb volt a Dunába lövés. Rábólintott, és a színpadon vidáman masíroztak a francia légiósok, salátástállal a fejükön, szórták a sziporkákat, és előadás után a Ladoiprieteni nevű műintézetben – ahol éppen Béla volt a kocsmáros – hajnalig koccintottunk, úgy rejtőjenősen, csóron, de boldogan. A darabban Béla Vanek urat játszotta, a tipikus ős civilt, a tökéletes antikatonát, aki ennek ellenére, az idegenlégióban szolgált, akit végül a Francia Becsületrenddel tüntetnek ki, igaz, tévedésből. Béla teljes egészében Vanek úrrá vált, Vanek úr volt reggel, délben és este is, ha otthon vita volt, felesége Vanek úrral zsémbelt, nem Bélával, Vanek úr volt az előadás alatt, az előadás után, és számomra az volt élete végéig, mindig volt benne valami vanekos.

Először Attila vált néhaivá, majd új időknek új dalai után új szelek is jöttek, amelyek elfújták a Periszkópot – de legalább a vállalt feladatot teljesítette. Vanek úr pedig élte a hol jobb, hol hepehupás mindennapokat, jó kezű ezermester volt, de mint a nevéhez illik, a dolgokról volt véleménye. Jó pár éve utolért a Színház mellett: Te Anna, nem tudom, hogy is van ez, azt mondta a Zorbán, hogy nem hagyja a zembereket az út szélén, a kis embereket sem... na, most ebbe bele beletartozom én is, mi most melyikek vagyunk? – mondta ezt olyan hangon, olyan vanekosan, hogy a kérdésben benne volt a véleménye is. Megörültem neki, és hívtam nézze már meg a tetőt, de nem igazán tudok fizetni, legyintett és másnap ott is volt. Együtt ebédeltünk, jólesett a tejfeles, tárkonyos, csirkés sóskaleves túrógombóc galuskával és a tegnapról maradt pörkölt. Kávézás közben a régi emlékek is előkerültek. Megigazítottam néhány cserepet, holnap hozok még háromat, mondta búcsúzóul. És másnap ott volt három böhöm nagy tetőcseréppel, öltönyben, nyakkendőben. Kérdő tekintetemre azt mondta: Érettségi találkozóm van, de elhoztam, mert megígértem, délután jövök. És eljött, még két év múltán is megkérdezte, hogy rendben vannak-e. Hát ez is Vanek úr volt, pontosabban még mindig Vanek úr volt.

Utoljára Sarusi Mihály e-könyvének bemutatóján találkoztam vele. Mivel virtuális könyvről volt szó, azt nem lehetett dedikáltatni, de a szerző szívesen dedikált bármi mást. Béla a szerző 1986-ban Budapesten megjelent Magyar Krisztus című regényének kissé viseltes példányát szorongatta a kezében, amit be sem lehetett hozni az országba annak idején. Azzal adta oda Miskának, hogy Attila nekem adta, amikor elment.

Ezután már csak a hír jött...

Kedves Vanek úr, ennyire nem kellett volna elsietni a dolgot, Attila várt volna rád, igazán maradhattál volna még, hiányozni fogsz.

Nyugodjál békében!

a társulat nevében

szeretettel

Sághi Anna