Világpremier

Olyan esemény játszódott le tegnap, ami világszerte a hírügységek, tévé- és rádióadók, újságok első hírévé vált: Rómában szenteket avattak. 

Pontosan aligha tudja bárki, hányan zarándokoltak el az eseményre – egyes források egymillió emberről beszélnek, de több százezren bizonyosan voltak, és nemcsak az ez alkalommal szűkösnek bizonyult, már vasárnap hajnalban megnyitott Szent Péter téren, hanem az Örök Városban, ahol óriás kivetítőkön, mozikban, színházakban (mint ahogy Európa és a világ több más helyén is) lehetett követni a számtalan tévéállomás által egyenes közvetítésben sugárzott eseményeket az irgalmasság napján, amelyet (a húsvét utáni második vasárnapra) II. János Pál már 2000-ben kihirdetett.

A szentté avatás önmagában nem nagyon ritka és nem kiemelkedően jelentős esemény a katolikus egyház berkein kívül, ezúttal azonban óriási érdeklődést keltett, több szempontból. Most egyszerre nemcsak két szentet avattak (ez önmagában világpremier), de ráadásul a két új szent pápa is volt: XXIII. János (1881–1963, pápa 1958–1963 között) és II. János Pál (1920–2005, a katolikus egyház feje 1978-tól haláláig). Továbbá világpremier, hogy a száznál több bíboros, ezer püspök jelenlétében celebrált szertartáson két pápa is részt vett: a mandátumát töltő Ferenc (nem túl kockázatos jóslat, hogy valamikor a szentek sorába fogadják majd), illetve az előző, nyugdíjba vonult XVI. Benedek.

A most kanonizáltak a XX. század, illetve a század- és évezredforduló katolikus egyházának meghatározó, és – ami szerintem nagyon fontos – szerethető személyiségei voltak a világ alighanem legmagasabb (pápai) trónján nemcsak a katolikusok, hanem a más vallásúak, netán ateisták számára is. De ennél többek: XXIII. János – a jó pápa és a zsinat pápája, aki az általa összehívott egyetemes zsinat idején hunyt el – számos területen indította el a megújulást az egyházon belül, amit aztán VI. Pál és II. János Pál, a lenyűgöző személyiségű egyházfő folytatott. De – ezt már magam teszem hozzá – a folyamat távolról sem befejezett, s a most szentté vált lengyel pápa után remélhetőleg a dél-amerikai Ferenc folytatni fogja.

A katolikus egyháznak – mint a nemzeteknek is – követendő példákra van szüksége. Szentekre, akik „hősies fokon” művelik a keresztény erényeket, amelyeket – vallási, világnézeti meggyőződésétől függetlenül – legalább alsóbb, ha nem középfokú szinten, – művelnie kellene minden embernek ahhoz, hogy a világ, legalább egy kicsit, jobb legyen a mostaninál.