Német munka, hazai munka

Egy jól karban tartott, német gyártmányú átfestett villamos fut be a megállóba. Magamban megállapítom, hogy ezt még szülőhazájában javíthatták. Amint felszállok, megváltozik a véleményem: az ajtó fölötti motort szervizelő „szaki” olajos tenyérlenyomata ott virít a fehér fedőlécen, amelyet csavar vagy az eredeti kallantyú helyett egy legörbített szeggel fogtak fel. Hát ez nem német munka! Egy német ilyen munkát nem ad ki a kezéből. Szégyelli!

Jelentéktelen semmiség, legyinthetne bárki. Igaz, de léphetünk tovább, egy magasabb régióba! Köztudott: az alig most átadott autósztrádán akkora repedések, lyukak tátongnak, hogy egész szakaszokat újra kell aszfaltozni. Az állandó munkát jelző terelőkorlátokat lépten-nyomon felfedezni. Hát ez sem német munka!

Vagy említhetnék olyat, amin az egész sportvilág röhög. Az igényesebb fociszurkoló, aki látta a hazai válogatott legutóbbi mérkőzéseit, bizony hitét vesztve csóválja a fejét. A Nemzeti Arénát átadása óta kétszer kellett teljesen új gyeppel ellátni, s most sem tökéletes. Nem véletlenül tették át a legutóbbi meccset Ploieşti-be. A prahovai város stadionját (a sportriporter szerint) a találkozóra részben újrafüvesítették. Hogy miként sikerült, arról sok millió tévénéző saját szemével meggyőződhetett. A kiküldött helikopter „szárító” működésének ellenére, a talaj (némi túlzással!) kondíciónövelő sárdagasztónak nagyon jó volt.

A józanul gondolkodóban felmerül a kérdés: mindez a nem megfelelő szakértelemnek tudható-e be? Avagy sokkal inkább a belénk rögződött évtizedes slendriánságnak, igénytelenségnek? Amely mindenre rálegyint, hogy jól van ez így. Vagy: csak rosszabb ne legyen.

Mikor mondjuk már végre: Uraim, az ilyen hazai munkából elegünk van!

Államelnök Úr! Hirdesse már meg a „német munka” programot! Az a vállalat, amely nem végez minőségi munkát határidőre, ne kapjon több állami megrendelést. Mondjuk öt évig. Biztosítom, azonnal megváltozna a hazai munkamorál!