Pedagógustemetés

Szép kort megélt hölggyel beszélgettem valamikor az egyik öregotthonban. Rezignáltan várta a halált. Meggyőződéssel állította, hogy a Mindenható megfeledkezett róla, hiszen valamennyi rokonát, ismerősét magához szólította már, csak őt felejtette itt. Már több mint egy évtizede nem talált az újságok halálozási rovatában ismerős nevet. Mondogatta, hogy felesleges lesz beletenni halálhírét a lapba, úgyse tudja senki, ki is volt ő. Jóslata beigazolódott, a temetésén az otthon képviselőjén kívül fél kézen megszámolható gyászoló vett részt.

(Majdnem) hasonló kort megélt pedagógust kísértünk utolsó földi útjára a minap. Szép számú, több osztálynyira tehető gyászoló, egykori tanítvány, néhány volt kolléga, barát állta körül a koporsót, a sírt. Pedig igencsak régen, több mint három évtizede „tette le a lantot” (Arany), vagyis a krétát, a térképmutató pálcát, zárta le utolsó osztályában a katalógust a tanév végén. Magába zárkózó, társasági életet nem élő személy volt, nem járt sem rendezvényekre, sem összejövetelekre, sem találkozókra. Első tanítványai már túl vannak a hetedik x-en, közülük jó néhányan már mindannyiunk égi oktatója előtt adnak számot elvégzett vagy elmulasztott feladataikról.

Mégsem felejtették el! Ki pontosságára, ki a közös kirándulásokra, ki a rendszeretetére, ki óráira, ki lelkiismeretességére emlékezett. Elmélkedem: vajon ez az a kegyeletteljes emlékezés a mindenkori pedagógusok végső, megkésett jutalma, erkölcsi kárpótolása évtizedes lelkiismeretes munkájukért, valamint az anyagi, társadalmi megbecsülés örökös elmaradásáért?